Kölcsey Ferenc

 

 

A’ NYÚGALOMHOZ

 

El unva a’ lármát sohajtok

      Szent nyúgalom! feléd,

Oh édes a’ te karjaid közt,

      Édes szendergeni!

Nincs semmi lárma csend-helyedben

      Mint a’ sír’ kebliben,

Holott virágos ágyadon zöld

      Fák közt puhán heversz.

Csak a’ patak csörög körűlted,

      Csak a’ Zefir susog,

’S a’ Fülmilécske zeng szavával,

      ’S csattog, süvőlt, kereng.

Oh bóldog érzés! hogy ha Erdely’

      Arnyékos halmain,

Öledbe dőlhetek le ’s ottan

      Felejtem bánatim’,

Ha a’ patak csörög körültem,

      ’S csendes álomra hív,

Ha a’ madárka sír, ’s szememben

      Bóldog könny-csepp rezeg,

Be nem kívánok a’ vitézek’

      Sorjában ülni én!

Be nem kívánok a’ királyi

      Széken tündökleni!

Oh! ott tanúlja meg szeretni

      Szívünk az életet,

Hol az szelíden foly, miként a’

      Csermelyke’ habjai,

Oh! ott tanúl örűlni a’ szív,

      Örűlni lepkeként,

’S bánkódni édesen, miként a’

      Madár ha társa vész.

Szent nyúgalom! hagyd folyjanak le

      Öledben napjaim,

Hagyd lepjen a’ halál öledben

      El óltván éltemet.

Ah! akkoron virág bokorka

      Nőjjön sirhalmomon,

Mellyen Zefir kerengve játszván

      Lengesse szárnyival,

Majd körbe gyűlve énekelnek

      A’ Nimfák síromon

Ha a’ magos hóld andalogva

      Sűt arra fényivel.

Köztök lebegve fogja lelkem

      Halgatni daljokat,

És e’ szelíd érzése tészi

      Bóldoggá lételét. –

 

 

Versek…, Debrecen, 1808. de-

cember - 1809. június [13-14.]