Kosztolányi Dezső

 

 

AZ ALKONYATHOZ

 

Szivem szívéből szól a dal

s remegve a homályba hal.

Beléd te pompás, bús borongás,

mely tört szivünknek álmot ad:

elérhetetlen, röpke szellem

         ó, alkonyat!

 

Lassan teríted szerteszét

az éj szagos, kék szőnyegét

s könnyezve véded a kiégett

fáradt, beteg virágokat.

te lengve tűnő, jószivű nő

         ó, alkonyat!

 

Lábujjhegyen jössz s vérezőn

járkálsz a harmatos mezőn

s sötét hajadban olthatatlan

lobban fel a fény újolag

s hull, hull a szikra árnyaidra

         ó, alkonyat!

 

Halkan kopogsz az ablakon

s kérded, miért nem alhatom.

s én felzokogva fátyolodba

rejtem könnyázott arcomat

s füledbe súgom, hogy mi bú nyom

         ó, alkonyat!

 

Átfogsz karoddal csendesen

lecsókolod égő szemem

éjszínű fátylad csendbe rám csap

s a szenvedésem ellohad.

s csókol, ölelget enyhe csended

         ó, alkonyat!

 

 

Összes versei 2., 1905 [21-22.]