.

          Richter

 

Meggörnyed kissé, s kimért

léptekkel jön befelé;

egy szál gyertya világol

a zongora föltámasztott

födele alatt. Csönd van.

Ahogy maga alá húzza

a háromlábú ülőkét,

s mandzsettából elő-

bújtatja a csuklóját,

az bár ösztönös, mégis

ítélet. Csönd van.

Gyors, mély fölütésben

olajozott vaskapu nyílik,

s féken tartva árad ki a

vihar. Az meg tolja maga

előtt Schumannt, aki most

tenger. A partra kicsap.

Nem rombol, elfekszik,

s visszazúdul a szigetekre.

Richter megkegyelmez az

első tétel után. Nem mozdul.

Egyetértő köhögés oldja föl

a szorongást. Torkok körül

a szépség szorítása lazul.

Richter vár. Alkony-díszítette

talárt ölt magára a tenger.

Érik a kinyilatkoztatás.

Elszabadul. Nincs zúgás.

Üveghegyek töredeznek.

Nincs kép, szerkezet,

mintha, talán, jelző.

Nem hasonlít semmi semmire.

Csak zene van, az, ami, ő,

vagy más, mindegy, hangzat,

hangfolyó kanyarog szüntelenül.

Rajtunk át, bennünk, édes

a nem-értés, a nem-tudom,

a nem-vagyok, s ha igen,

üresen, hogy telítődjem.

Ez a csillámló vízár

gyűlöli a nagybetűket,

sziklát, a félelem sem

akar előle menekülni.

Richter ülve üti, veri,

vezényli, simogatja az

áradatot, hang-szobrot

emel, s hagyja beroskadni

a vízbe. S fölnéz mereven:

most kel titkos útjára

a fehér gólya, szárnyával

int egyet, beletörődve:

át kell úsznia rebbenés

nélkül a végtelenen.

Richter nézi két hang-

omlás közt, hogy tűnik el.

A végletekig feszített

csönd elpattan, kitör az

öröm, széklárma, kiabálnak.

Cseppfolyós rémületek

elapasztva a szívben.

A darabos majd szét-

porlik Rahmanyinovban.

Van, aki sír. Arcát befödi.

Idegesek a végítélet

vámszedői: csak az ujjongás

ragad el. Nem érv a csoda.

Villámlásai vannak a létnek.

Richter szerelme kemény.

Arany abroncsban lángol.

.

/Vasady Péter, 2010/

.

.

.

A fenti helyzetkép feltehetően egy hazai szólóestet idéz meg, ami talán 1969. november 18-án volt a Zeneakadémián, amin én is ott voltam, de fejből már nem emlékeztem a műsorra. Felejthetetlen volt viszont az alig két méterre játszó zongorista látványos meghallgatása, mert magával ragadó és elbűvölő volt.

A műsort Schubert-változatokkal kezdte a világjáró művész (D 576, Hüttenbrenner variációk, 1817). A 13 változat témáját Schubert a jóbarát osztrák szerző II. vonósnégyeséből vette, de oda a másik kotárs, Beethoven VII. szimfóniájának ismert csodálatos lassú tételéből kerül(hetet)t, a gyászos hangulatú allegretto/andante hangjaiból.

Megidézem egy alig negyven nappal korábbi koncertről.

A varázslatos szimfónia-tétel pedig innen!

.

A továbbiakra már van utalás: Schumann Fantáziadarabjai és több Rachmanyinov-prelűd, mint a megelőző soproni és veszprémi fellépésein is.

.

Richter (1915-1997) egyébként sokszor játszott Magyarországon: 1954-ben és 1958-ban hétszer-hétszer, majd a fent említett 1969-es koncertjein négyszer. Többnyire szólóesteket adott, de pl. elsőként éppen a Csajkovszkij-zongoraversennyel lépett fel. Minden területen kiváló volt, remek dalokat és kamarázásokat is elérhetünk a versenyművek mellett.

.

.

Persze lehet, hogy a költői-zenehallgatói képzelet összemosta zenekari és szóló fellépéseit, hiszen játszotta ő a Schumann-versenyt is, pl. így, éppen 1958-ban, bár akkor ezt nem szerepelt itteni műsoraiban.

Mindez nem befolyásolja a vers minőségét, csak kalandozás egy kiváló zongorista életművében.

.