.

                A vénleányok

.
Örök színház az utca, az ember bárhová jut:
hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,
a vénleányokat, lengő sötét ruhájuk
és egészségtelen májszínű arcukat.
Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal
lányok voltak s testük dús ékszeresdoboz;
keblük telten feszült, szerelmi diadal-
jelvény és most avult fűzőben fonnyadoz.
Jártukban temetési és monoton zene
kíséri őket és holtak mennek velük,
kiket régen szerettek s ráncosszélű szemük
örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,
mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük
és fanyar párák lengenek felettük.

.

/Kálnoky László, az 1939-ben megjelent,
Az árnyak kertje című kötetéből/

.

.

.

           Falusi állomás

.
Vonat. Nagy barna romboid az alkonyatban.
A füstje kék, elnyeli az eget.
Fehér tölcsér a kút, beszívja
a fekete szomorúfűzfa
lecsüngő ágait.
Zökken az utolsó vagon:
fáradt.
Kettőzött esti gravitáció
sűríti, húzza, húzza lefelé
a tájat.
Egy sípszó, egy kiáltás:
kapu nyílik, s a pipafüst
és cigaretta-tűz alatt
vastag szoknyás, bekecses, bundás emberek
omlanak
szúrós csomagok közt a szerelvény felé,
s eltűnnek.
Lámpa villan: az átlók csusszannak, a kép elindul.
Viszi magával a búcsúzást,
a borszagot, a kutyaugatást,
s a jajgatást, mit az imént
csapott egy hangja-sincs anyóka,
aki fiához, Pestre ment volna
látogatóba,
és ott szaladt a sínek közt, kosarát
lóbálva, csupa salak lett,
és kapkodott az ütköző után,
hogy: várjanak meg! várjanak meg!
Ezt mind elvitte a vonat.
A bámészkodók elszélednek,
a töltés mellett
behúzzák az ablakokat,
s valahol kinn, az országúton
átengedik az éjszakát
a sorompó alatt.

.

/Gergely Ágnes, az 1963-ban kiadott,

Ajtófélfámon jel vagy című kötetéből/

.

.

.

       Birtokviszony

.
Lélekszakadva
a kiguruló vonat után.
„Várjanak meg! Várjanak meg!”
A fejkendős öregasszonyé
a reménytelenség,
katonafiáé a várakozás,
a mozdonyvezetőé a kilométer.

.
Haydn akkordja
egy Párizs vidéki orgonán.
„Dolce e cantabile.”
Az orgonista gyűrűsujjáé
a karikagyűrű,
hallgatóié a titoktartás,
enyém az akkord.

.
Háború dúlja
Amerikát. Amherstben egy vénlány
verset ír: „A negyven,
az a negyven is visszajött?” Kié
a negyven halott a tengerfenéken?
Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az
óceánnyi reménytelenség, kié a vers?

.

/Gergely Ágnes, az 1987-ben megjelent,

Necropolis című kötetéből/

.

.

http://imslp.org/wiki/Fl%C3%B6tenuhrst%C3%BCcke%2C_Hob.XIX:1-32_(Haydn%2C_Joseph)

.

 

A harmadik versszak vénlánya nyilvánvalóan Emily Dickinson (1830-1886), a vonatkozó vers pedig az alábbi, az Élet című sorozatból.

Kezdve az örömujjongással...

.

GLEE! the great storm is over!    
Four have recovered the land;    
Forty gone down together    
Into the boiling sand.    
.
Ring, for the scant salvation!          
Toll, for the bonnie souls,—    
Neighbor and friend and bridegroom,    
Spinning upon the shoals!    
. 
How they will tell the shipwreck    
When winter shakes the door,           
Till the children ask, “But the forty?    
Did they come back no more?”    
.
Then a silence suffuses the story,    
And a softness the teller’s eye;    
And the children no further question,           
And only the waves reply.

.