kéktúrista Creative Commons License 2017.06.29 0 2 56898

Hajnali 5 órakor már a Metrón ülünk. Az 1. jelzésű villamoson már túrabotos, hátizsákos emberekkel találkozunk. A Békásmegyeri héven pedig hemzsegnek a próbatételre indulók. 

 

Békáson kis időre elválunk sógorommal. Ő lecsúszott a nevezésről és várólistásként kapott értesítést, hogy indulhat. Így azonban kétszer kell sorban állnia. Amíg ő nevez én fogom a helyet az indító asztalnál. Amikor odaérek csak páran vagyunk, de hamarosan tömött sorokban állnak az elszánt emberek. Viszonylag elől állok. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólít a párhuzamos sorból. Régi repülős társam az, Kasza Tibi. Üdvözöljük egymást, de többet nem is láttam a túrán. Amíg előre engedtem pár embert, mert Tibit meg akartam várni, addig ő messzire jutott, és mint többszöri teljesítő sokkal gyorsabb is volt nálam.

 

6:45. Pecsét a lapunkon, és pittyegett az mágneskártyánk. Hajrá. Elindultunk. Közös örömünk nem tartott túl sokáig. Többször megbeszéltük, hogy elfogadjuk a tapasztaltabbak tanácsát és nem várunk egymásra. Mindenki a saját tempójában halad. Ha tudunk együtt, az jó, de semmi erőlködés. Korábban nekem kellett Tibort visszafogni, hogy nem az elején kell legyalogolni a távot. Osszuk be az erőnket. Most azonban a tömeg engem is magával ragadott és a jó bevált tempónál gyorsabban haladtunk. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elválunk, de a Kevélyre felfelé utánam szólt, hogy menjek nyugodtan, neki meg kell állnia egy kicsit. Mint utóbb kiderült, túlságosan megpakolta a hátizsákját olyan dolgokkal amit korábban nem cipelt ilyen mennyiségben. Közel 5 kilóval több teherrel indult mint amivel edzettünk. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, egészen a Getéig, ahol kifordult térde miatt feladni kényszerült.

 

Mindenhol azt olvastam, hogy azért sem kell aggódni az ilyen elválás miatt, mert mindig lesz aki éppen az én tempómban halad. Így is volt. Kicsit a szokásosnál gyorsabban mentem, valamivel 5 km/h sebességnél gyorsabban, amikor rám köszönt egy velem egyidős úr. Hosszú-hegyig együtt baktattunk. Kiderült róla, hogy ő is első teljesítő. Mélységi felderítőként szolgált valamikor, ahonnan elengedték a Kinizsi 100 túrára, de mivel inkább a családjával töltötte a hétvégét, és később ez kiderült, fogdába is zárták miatta. Így 30 évvel később vezekelni jött.

 

A Pilis-nyereg 5 órán belül megvolt. Nagyon jó idő, legalábbis nekem. Még mindig gyorsabb, mint az edzéseken. Kesztölcön megállok az első kútnál. Vizet tankolok, mert fogytán a készlet. Megterveztem a vízvételi helyeket. Ez volt az első. A falu, illetve a Polgármester Úr ajándéka a fröccs és a levendula szörp. Alkoholt nem mertem inni. Nem próbáltam korábban, és itt nem mertem. Maradt a szörp, és a pogácsa. Ezek is csak módjával, mivel nem csak az ivást és vízvételt terveztem meg, hanem egy kardiológus, triatlonos, kávémestertől azt tanultam, hogy egy ilyen igénybevételnél óránként 30-40 g szénhidrátot kell pótolni. Félóránként pedig inni. Nem várjuk meg sem az éhezést, sem a szomjazást. Többször kipróbáltam, és nekem bevált. Tartottam magam hozzá.

 

Dorog felé nem volt árnyék. nyílt terepen bandukolt a társaság az egyre nagyobb melegben. A kesztölci kútnál váltottunk pár szót egy kedves hölggyel, aki most mögöttem jött és elkezdtünk beszélgetni. Biankának hívják. Most 15. alkalommal vágott neki, pedig eddig csak egyszer sikerült. Micsoda kitartás. Fantasztikus emberekkel vagyunk körülvéve. Mivel hasonló tempót diktáltunk, sokat mentünk később is együtt, kis időkre elválva.

 

Dorogon már éreztem a fejemen a nap hatását. Néha picit szédelegtem is. Sapkám otthon maradt, és ekkor vettem észre, hogy a kikészített tartalék póló is. Kerestem az árnyékot, de a Getére fel, legalábbis az elején nincs ilyen. Bianka tanácsára fejemre kötöttem a polár pulcsimat.

 

Kedves olvasó, aki kuncogtál magadban, amikor láttál a hegyen, a pulcsival a fejemen. Én voltam. nagyon kellett, hidd el nekem.

 

Ez egy kicsit hosszabb írás lesz, és fotókkal sem tudom megtörni a sorokat. Egy készült összesen. Nem akartam semmivel időt veszíteni. Még az óránkénti étkezések is elő voltak készítve az övtáskámba, hogy ne kelljen megállni elővenni. próbáltam mindig lefelé majszolni, és tempó-tempó, ahogy a gyerekeim mondták.

 

Azért a Getén megpihentünk pár percre. Bianka új tanítása: a lecserélt zoknit ne rejtsem el, hanem kössem ki a hátizsákomra. megszárad és jó lesz egy újabb cserénél. Mondtam én, hogy nem túl kellemes az illata, de könnyen leszerelt azzal, hogy elhihetem, hogy itt mindenki otthon hagyta a kölnijét. Elhittem.

 

Sógorom induláskor hívott, és jelezte, hogy bár a Kétágú-hegynél megrándult a térde, jön felfelé. Hívjam, ha leértünk, hogy milyen az igazi mumus. A Nagy-Gete nyugati oldala, lefelé.

 

Nem tűnt nehéznek. Nagyon féltem tőle, mivel mindenki riogatott. Sajnos Tibi már felfelé feladta, és visszafordult.

 

Újabb napos rész. Árnyék még csak elvétve sincs. Levettem a pólóm és a fejemre kötöttem. Pulcsi a vállamra, amit a hátizsák tart, hogy ne égjek le. Igen mókás lehettem. Obi-Wan Kenobit idéztük. Nem számít.

 

Tokod felé egy akár ismerősnek is mondható arc. Nagyon kicsi a világ. Újabb pilóta társ, bár korábban nem mutatkoztunk be egymásnak. Kicsit "hajóztunk" ahogy mifelénk mondják. Repülésről beszélgettünk. Tokodnál váltunk el, amikor ismét beértem Biankát. Mogyorósbányáig együtt mentünk, majd Bányahegyen teázva verődtünk ismét össze. Innen a sötétben lámpázva bevettük még a csapatba Viktort. Egészen a Szent Péter templom romjáig, illetve pár száz méterrel előtte, együtt mentünk. Itt nekem zoknit kellett cserélném, mert azt éreztem minden lépés fáj. Valójában korábban kellett volna, de már nem mertem megállni, mert nehéz volt az indulás, ha megpihent a lábam. A vízhólyag a talpamon azonban megrémített. Ezért fájtak a lépések. A romok után azonban a homokos talajon nagyon felgyorsultam. Azt hittem ez így megy a célig, de hamarosan ismét kövek, majd Bajtól betonút. Már a lefelé is fájt. Megfordult a fejemben, hogy itt most lefekszem és addig nem kelek fel amíg be nem gyógyul a seb a talpamon. Azonban amikor az órámra néztem azt láttam, hogy 3 óra maradt a hátralévő 5 kilométerre. Gondoltam mászva, könyökkel is behúzom magam ennyi idő alatt. Erre azért nem volt szükség.

 

22:30 perc alatt, fáradtan, de boldogan, beértem a célba.