CSERMANEK Creative Commons License 2017.06.19 0 1 52610

Zugspitze Ultratrail, avagy ha nagy az arcod jó sok ütés elfér rajta...

 

A versenyeknek nálam szinte mindig van önálló motivációs töltete. Alapvetően a mindennapi edzés a lényeg nálam, a verseny tényleg valamiféle ünnep, amire általában mindig valamilyen önálló sztori visz el. Miután hirtelen ötlettől vezérelve átvettem egy sráctól a nevezését (sérülés miatt nem tudott indulni), törpöltem magamban a Mátyás-hegyről lefelé veretve, hogy most mi is az ami miatt nekem ezen a versenyen ott a helyem. A falépcsők és a gyökerek közt ugrabugrálva egyetlen dolog villogott a fejemben, mégpedig az, hogy azért, mert megtehetem, hogy elmegyek. Hogy most azt élvezem, hogy soha jobb formában nem lévén, egy szuper UB-vel és másfél évtizedes terepfutó tapasztalattal, az idei edzésmunkával, simán megtehetem hogy döntök, fizetek és megyek. Nem kell semmi faxni, nem kell tudatos rákészülés, hiszen bennem van a teljesítés, még akár egy jó eredmény is. 101 km a 220 után? - Nem is lehet téma. 5400 m szintkülönbség? - Volt már 8000 is... Simalúd lesz.

 

Mint amikor az utcán sétálgatva az ember bemegy egy könyvesboltba, és megveszi élete első fizetéséből az első könyvet, amit nem tervezgetett, nem kért rá pénzt a szüleitől, vagy nem spórolgat rá, hanem impulzusvásárlóként megveszi, a boldog tudattal és érzéssel, hogy megteheti. Nohát pont így éreztem magam, és ez nagyon felvillanyozott, hogy mennyire ügyes is vagyok én.

 

Szervezés, utastársak, autókázás, kiérkezés, tésztaparty, ráhangolódás. Minden megy mint a karikacsapás. Szerelés flott, kedvem nagyszerű, reggel 7:15-kor meg is indulunk az esőtlennek ígért versenynapra.

 

Első pontig minden ok. 10 km. Hullámos pálya, egész sok futható résszel. Óvatosan megyek, botozok, tartom a 150-es pulzust, bár néha picit felfelé kilógok. Befelé figyelek, teszem a dolgom, élvezem a helyzetet. A frissítést az UB-n megmaradt izóra alapoztam. Gigantikus hiba volt. Az első kortyot a rajt után 10 perccel sugárban köptem ki. Én hülye nem gondoltam bele, hogy három hete mennyire elegem lett az ízéből a verseny végére. Pavlovi reflex gyanánt azonnal elborította az agyamat az UB-n elfogyasztott gélek, izók, zselék emléke, és biztos lettem abban, hogy hiába pakoltam el akkurátusan 6x60 gramm kis poros tasakot, egy kortyot sem fogok inni ebből a szutyokból. A verseny elején borult a frissítésem tehát. A B terv a frissítőasztalok kínálata volt. Próbálkoztam sok mindennel, majd 9 órán keresztül, de igazából végig energiahiányos állapotban haladtam előre. A helyzet egyre rosszabb lett, hiába erőltettem magamba cuccokat (krumpli, tészta, leves, kávé, keksz, süti, muffin, sajt, kolbász, izó), nem indult be a rendszer.

 

Az igazi mélyütés azonban nem ez volt, hanem az első 45 km-en beszedett 3700 m szintemelkedés. Utólag tényleg nem értem, hogy lehettem akkora tulok, hogy nem jelzett egyetlen vészcsengőm sem: talán kéne némi tisztelet a műfaj iránt. Hogy utoljára februárban futottam érdemi szintet, azóta síkon vigéckedtem. A második (első nagyobb) hegyre már a saját nyálamon csúsztam felfelé a botokkal tolva, fogakkal húzva magam előre. Nulla erő, imbolygó lépések, aggódó felfelé pillantások, végtelen lassúság. Sohavégetnemérős hegymászás. 20-tól tervezgettem, hogy 30 kilométernél már kiszállok, csak nem volt pofám szólni a ponton. Inkább lefeküdtem kicsit, pihegtem, feltettem a lábam, ettem. Elbüféztem vagy 15-20 percet. Lett is egy kis erőm, a 3. hegyet egész jól megcsináltam, el is határoztam, hogy inkább haladok még amíg bírok, úgysincs más dolgom ma itten Németországban. De a hegy tetején "a csodaszép látkép miatt" megint el kellett nyújtóznom egy 10-15 percet, hogy magamhoz térjek. Teljesen paff voltam. Viszont lefelé jött, ahol megint kicsit helyrerázódtam, kezdtem visszaelőzgetni az embereket. Olyan jól ment az ugrálás, hogy elkezdtem érzeni a jobb térdem. Bizonyos szögben elerőtlenedett az IT szalag környékén. Amolyan tompa fájás volt. 10-15 percig foglalkoztam vele, aztán meggyőztem magam, hogy ezt most csak növesztem itt a feladatás legalizálása miatt, nem komoly ez, úgyhogy hagyjuk.

 

A lejtő aljára azért istenesen szétvertem a combjaimat, úgyhogy a jó kis sík 20 km-es szakaszt az itthon tervezett 4:30-as tempó helyett (muhhahha) 6 percesekben csoszogtam végig az utolsó kenetért rimánkodva. Egyre inkább elhagyott az energia. Megdumáltam magammal, hogy a pontokról próbálok majd kaját újítani, és hogy egy küzdelmes, hosszú, de sikeres teljesítés is nagyszerű eredmény és tapasztalás lesz.

 

Már csak egy kisebb és egy igazán nagy hegy volt hátra, amikor megérkeztem 70 környékén egy ponthoz. Totálisan elszomjazva, a frissítőnél semmi kedvemre valót nem találva. 11 óra alatt megtettem 70 km-t amit nagyon száninak éreztem. Ha át is teleportálom magam valahogy a kisebb huplin, a nagyobbik lábához gyakorlatilag egy izzadt vattacsomó lendületével fogok megérkezni. Kiszállás ott már nincs, a térdem is beszarhat felfelé, vagy lefelé és akkor menteni kell, pluszba hajnali 3-4 körül érek be és reggel vezetni kell haza, meg még volt vagy további 7-8 ütős érvem, de leginkább az, hogy a hülyeségemért, a nagy arcomért az lesz a méltó büntetés ha kiszállok. Ha elfogadom, hogy ezt megérdemeltem, és ha megmarad bennem a tapasztalás, hogy soha nem veszünk félvállról egy alpesi versenyt (meg úgy általában semmilyen kihívást).

 

Szóltam a ponton a szervezőknek, épp indult egy csomagszállító Grainauba. 50 perc múlva letusolva álltam a naplementében a célban és tapsikoltam az első beérkezőknek. A lábamban nem éreztem a 11 órányi munkát - a sok gyaloglás érezhetően máshogy terhelt. 

 

Összességében nem bántam meg a tapasztalást. 11 óra sport volt, meseszép környezetben, plusz egy jókor jött, megérdemelt maflás a mindig igazságos terepfutók istentől.

 

Utastársaim nagyon szépen teljesítettek. Tünde 3. lett a kategóriájában, Zoli parádés eredményt és végállapotot tudhatott magáénak élete eddigi leghosszabb versenyén, és István is simán beért pedig neki hiányoznak a hasizmai valami műtétek miatt (kis költői túlzás, de frankón kemény csávó). Minden magyar futó nagyszerűt ment egyébként, aki kint volt, engem kivéve. Hazafelé valahogy kevesebb észt osztottam a kocsiban, nem is értem:-)

 

Kis lelki vigaszt nyújt, hogy 20-tól azért elszenvedtem magam 70-ig, illetve hogy másnap reggel a térdem jelezte, hogy messze nem fantomfájás volt az, és hogy a hegyen maradás tényleg benne lehetett volna a pakliban. De ezek már csak mentális szépségtapaszok egy vastagon bevarasodott üszkös tályogon. A lényeg hogy ez egy szép és tanulságos verseny volt, katarzis nélkül. Nem árt az ismétlés néha az elsős tananyagból, ha már egyszer megtehetem:-)

 

Cs.