...

A gimnáziumi évek hozták a versenysportot, a lányokkal való kapcsolataim számának gyarapodását, a bulikat és a szerencsejáték folytatását. Jellemzően a saját, valahonnan, valamire kapott és a kártyán nyert pénzekből játszottam. Egy-egy vesztést követően napokig és esetenként hetekig terveztem, hogyan fogom visszanyerni azt amit elvesztettem. Rengeteget gondolkodtam és rengeteget terveztem a nap minden szakában ezen gondolkodtam. Olyan volt ez, mint a windowsban egy program, ami a háttérben fut. Mindig jelen volt, mindig benne volt a fejemben, mindenre kihatott. Visszatekintve nagyon érdekes, hogy az így eltelt 4 évből egyetlen egy alkalomra emlékszem, amikor tényleg sikerült visszanyernem, amit elveszítettem. Arra viszont nem emlékszem, hogy hány alkalommal nem sikerült.

Az első komolyabb pofon az érettségit követően jött. Nem vettek fel az egyetemre a pontszámom miatt csupán egy főiskolára és ott is csak levelező tagozatra. Először fordult elő, hogy nem az történt az életemben, amit szerettem volna és ez nem a szerencsejátékkal kapcsolatos. Nem tudtam a helyzetet kezelni, befordultam. Végül szüleim egy barátja, aki gyerekkoromtól kísérte az életem, ajánlott fel munkát a szüleim közbenjárására egy sütőipari cégnél, amelyet vezetett. A vállalat kereskedelmi osztályára kerestek egy embert, aki leginkább a mai kontrollerek munkáját végzi. A matek mindig ment, elkezdtem dolgozni és pár hét alatt kiismertem magam a feladatok között. Dolgozni kezdtem, pénzt kerestem. Láttam és látok fiatalokat, akik az első fizetésük kézhezvételét követően valami maradandót tesznek, amire örömmel fognak visszaemlékezni. Van az emberek, azon csoportja, akik vesznek egy órát, egy cipőt, vagy valamit, amire nagyon vágynak az első fizetésükből. Ezzel szemben én az első fizetésemből azt terveztem, hogyan fogok még többet nyerni. Nem egész egy óra alatt veszítettem el egy kocsmai játékgép előtt. Nem értettem a helyzetet, de úgy voltam vele most ki kell bírni és majd a következő hónapban több szerencsém lesz... Folytattam. A kollégáim ahogy közelebb kerültünk és megismertek érdeklődtek róla, hogy én ilyen idősen hogy-hogy nem tanulok. Gondolkodás nélkül válaszoltam és hazudtam már az első kérdésre is azt, hogy a családom nem áll úgy anyagilag, hogy végezhetném a tanulmányaim nappali tagozaton. Dolgozok, segítem a családot és tanulok. Alázatot és szerénységet mutattam és mindenki sajnálattal vegyes együttérzését kaptam cserébe. Nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, hogy helyes-e a szüleim háta mögött rossz színben feltüntetni őket annál a cégnél, amelyet az ő barátjuk vezetett és az ő kérésükre alkalmazott engem. Hazudtam, mert úgy gondoltam ez nem jut vissza hozzájuk, hiszen bizalmasabb ez az információ annál. A másik oldalon azt akartam, hogy a közvetlen kollégáim sajnáljanak és együtt érezzenek, mert tudtam hogy ezt a helyzetet fogom tudni irányítani. Idővel.

A játék folytatódott hónapról hónapra az előző havi fizetésem akartam visszanyerni sikertelenül. A vesztést követően a munkába temetkeztem, elvállaltam mindent, csak hogy ne azon gondolkodjak, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. A szégyen és a bűntudat mardosott és én inkább egyre többet dolgoztam. A mindennapi kiadások rovására abban a formában ment a játék ekkor, hogy amin lehetett spórolni én spóroltam. Teljesen normálisnak tűnt, hogy az egész havi ebédemet egy doboz margarinnal letudom. Az üzemből minden nap behoztak két kenyeret az esti műszak termeléséből és én azt a kenyeret ebédeltem vajjal és sóval a hétköznapok zömében. Nem érdekelt, csak ki kell bírni egy picit. Semmivel nem foglalkoztam, amikor volt pénzem nem kötöttem, mert valamit vissza akartam nyerni, amikor nem volt, akkor meg nem tudtam költeni. A munkába temetkeztem, többet dolgoztam és mindig csak a következő feladatra koncentráltam. Előléptettek, megemelték a fizetésem. A vállalat bizonyos irodai felszereléseinek és termeléshez szükséges alapanyagainak a beszerzése is hozzám került. A pénzügyi nyomás és a fejemben lévő káosz azt eredményezte, hogy eleinte csak észrevétlenül eladtam pár dolgot a raktárból és játszottam, majd egy idő után már ki sem kellett hozni a számlán szereplő anyagokat, csak az ellenértéküket készpénzben, hogy többet játszhassak, hogy visszanyerhessem, amit elvesztettem.

A főiskola kapcsán is eljött az első komolyabb feladat, a tandíj fizetés formájában. Félévente kellett tandíjat fizetni és ezt lehetett előre látni, de a fizetéseimből nem tudtam félretenni semennyit, nem maradt meg a pénz a zsebemben a játék miatt, így jó ötletnek tűt felvenni a diákhitelt egy összegben. Azon a napon amelyiken megérkezett a bankszámlámra, elveszítettem az egészet és kétségbe estem. Szerencsére másnap kitaláltam a következő megoldást. Már nagyjából 3-4 hónapja dolgozok, utána járok, hogy lehet egy személyi kölcsönt felvenni, amiből kifizetem a diákhitelt, kifizetem a tandíjat és még pénzem is maradhat kontrolláltan játszani. Csak okosan, szisztémával. Három nap alatt elveszítettem az egészet, pedig kifizethettem volna mindent amit terveztem. Napokig agyaltam rajta, hogy történhetett ez meg. Mi lesz most. Úgy éreztem nem maradt más választásom és a főnököm elé álltam és elmondtam neki, hogy a családom nagyon nehéz helyzetben van és nincs más megoldás, neki kell segítenie a tandíj kifizetésében egy tanulmányi szerződés keretében. Cserébe én vállalom, hogy nem hagyom el a céget az iskola befejezését követő 3 évig. Hosszas egyezkedést követően belement én pedig azt már csak a pénzügyeseknek mondtam, hogy az iskolának nem lehet átutalással fizetni, úgy nem fogadják el a tandíjat... Csak kp-ban fizetni. Értetlenül néztek, de ideadták a pénzt és én eljátszottam az egészet kettő óra leforgása alatt. Szörnyű és bírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Nem volt más hátra, mint elmondani otthon is a történetet. Napokkal később, rengeteg rágódást és agyalást követően elmondani az igazat, évek óta először. Ezt követően Édesanyám utalta át az iskolának a pénzt, aki gyakorlatilag ekkor tudta meg, hogy mi a problémáim gyökere. Mélyen megrázó élmény volt, de nem akartam a helyzeten azzal súlyosbítani, hogy mindent elmondok. Csak a tandíjjal kapcsolatban vállaltam fel a helyzetet, mely rövidesen tovább romlott.

A játék miatt a személyi hitelemet és semmi mást sem fizettem. Nem adtam haza pénzt, semmi értelmesre nem költöttem. Újabb és újabb mélypontok. Titkok, szégyen, lelkifurdalás, önutálat, bűntudat és a munkába temetkezés. Az utóbbi újabb előléptetést eredményezett, még magasabb fizetést, de ez is csupán a szerencsejáték őrületének fokozódását eredményezte. Semmi jó nem volt kilátásban, belül őrjöngtem, kifelé viszont a megszokott és korábban már bevált képet mutattam. Többen megbízhatónak, tehetségesnek és jó példának tartottak a cégen belül, legszívesebben viszont elmenekültem volna a saját életemből. A fordulatot az hozta, hogy az akkori főnökömnél daganatot diagnosztizáltak és nem volt más, aki átvehette volna a feladatkörét és a szerepét a cégen belül. Az újabb ideiglenes előléptetéssel egy időben megválasztottak az üzemi tanács elnökének az akkor több, mint 400 főt foglalkoztató sütőipari cégnél. Érthetetlen, felfoghatatlan volt az új helyzet. Én a bukásokból adódó lelkifurdalás miatt temetkeztem a munkába és dolgoztam egyre többet, de mégis ez lett az eredménye. Az új pozíció azzal is együtt járt, hogy egy házipénztár is a felügyeletem alá került. A hatáskörök kevésbé, a pénz sokkal inkább érdekelt. A fizetést követő első nap vissza akartam nyerni a fizetésem, ezért kivettem a kasszából egy picit, második nap már a fizetésem és az előző napi összeget akartam visszanyerni így egy nagyobb összeget vettem ki, majd harmadik nap a teljes összeget, ami a páncélban volt és mindet elveszítettem. Utólag könnyű volt okosnak lenni, hogy ezt nem kellett volna, de én előre sem tudtam. Fenyegetően közeledett a nap, amikor el kell számolnom a pénzzel, illetve ki kell belőle fizetnem az egyik beszerzőt. Kilátástalanságot, dühöt és tehetetlenséget éreztem. És azt, hogy unom és gyűlölöm magam és a helyzetet, amibe kerültem. Már megint. Elegem van. Ennek így semmi értelme. Miért történik ez velem? Miért pont velem?

...