Balazito Creative Commons License 2017.06.12 0 0 52582

Mátra 115

Hatodszorra és most sem a teljes táv. Nekem ez már csak így megy… Bár most a július végi Orobie Ultra Trail miatt nem is volt betervezve a hosszú táv (ami valahogy évről évre egyre hosszabb), azért hogy a középső táv sem ment… elég nagy fricska.

Pedig minden jól indult. Fejben ráhangolódtam és minden olyan összeszedettnek tűnt. Azért reggel a rajtban éreztem egy tompaságot, de gondoltam, hogy ez az idő előrehaladtával el fog múlni. Hát nem múlt el! Pedig adtam rá időt eleget:-). A rajtból kényelmesen kocogtunk, egy cseh gyerek villámrajtot vett, egyedül Speró követte, de ő is tisztes távolból. Én az 5-10 hely között kezdtem, néha beszélgettünk, néztem a tájat, a nagy meleg miatt próbáltam takarékos üzemmódban feljutni a Kékesre. Hiszen ismerjük az első számú terepfutós alaptételt („A Mátrabércet a Kékesig csak elbukni lehet, megnyerni nem” by Lúdtalp). És valóban elég lassan érkezett el az Oroszlánvár, majd a Kékes: ennyire lassan emlékeim szerint még sohasem kezdtem. Ennek ellenére a Sötét – lápa nyeregnél hirtelen megzuhant a vércukorszintem és csak rutinból tudtam kvázi tempóvesztés nélkül felérni a Kékesen lévő pontra. Ott ettem-ittam, de a helyzet nem javult. Gyakorlatilag a hátralévő nem kevés idő egy eléggé lefojtott, nehézkes küzdéssé degradálódott, nyoma sem volt annak az erőnek, amit azért elvárható így június elején a verseny időszak közepén, főleg egy olaszországi alpesi verseny előtt szűk két hónappal. Azért próbáltam agyalni, mi lehet a hiba (Terepfutás második axiómája: „Nem a táv, hanem a tempó öl” by manbo, de hol volt itt tempó?!), ettem ezt –azt, de az erő nem jött. Valahogy legurultam Parádsasvárra (ilyen lassan még edzésen sem értem le…), de gyenge voltam továbbra is. Pedig ez végig „szeretem” szakasz (fejben szeretem, nem szeretem szakaszokra bontottam a távot és ez még jócskán az előbbi csoportba tartozott). Mosdottam a kék kútnál és nekiugrottam a Nagy-Lipótnak. Szerencsére Ábris pont ekkor ért utol (tavaly a Muzsláig kitartott az előnyöm, pedig ő sem a tavalyi lendülettel tolja - no comment), eldumálgatjuk az időt és nem mondanám, hogy pikk-pakk, de eljött Galyatető. Aztán az ajándékhurok végképp beteszi a kaput, onnantól már fejben elengedtem azt a napot és átalakul „gasztrofutásnak” a verseny. Még a lefelén történt, hogy egy újabb terepfutó axióma létét vagy nem létét teszteltem („Lefelé a szar is gurul” by Ákibácsi), de jelentem, hogy ez nem mindig igaz. Egy szimpatikus kőre még le is kellett ülnöm, annyira gyenge fos voltam (bár talán így magyarázható, hogy miért nem tudtam gurulni:-)). Aztán valahogy visszaküzdöttem magamat Galyatetetőre. Ott a leves valamennyire helyre tett és viszonylag normális tempóban átértem Mátraházára (bár az az utolsó 2 km itt is megforgatta a kést bennem párszor). Lajosházáig megint „szeretem” szakasz, utána meg az egyik kiemelt kategóriás „nem szeretem” szakasz: Mátraszentimre messze is van, ráadásul monoton alig emelkedő vonalvezetése láthatatlanul, de annál biztosabban szívja ki az erőt a lábakból. A legrosszabb benne az, hogy szívem szerint inkább gyalogolnám, de akkor rengeteg idő elmenne, így marad a futás, de ahhoz meg már gyenge vagyok. Azért reménykedem a pont levesében, két éve is ott jöttem helyre, talán most is működik a varázs. (Akkor 2015-ben teljesen szétcsúszva estem be a pontra, és Lúdtalpra várva nyugodtan eszegettem és pótoltam az energiát. Aztán csodák-csodájára teljesen frissen indultam útnak, igaz ehhez kellett Lúdtalp személyében egy segítőkész „feedback”: mellette mindenki frissnek és gyorsnak tűnt akkor:-) De most nincs Lúdtalp, kiváló taktikai érzékkel valahol Ausztriában iszogatta a radlert ekkortájt...)

Mátraszentimrétől többek között az n. rendezésű Mátra 115 n.-dik teljesítésére hajtó druszánommal és az n-1. teljesítésre pályázó Lacival indultam tovább, most én lehettem az ő Lúdtalpjuk, mert innentől kezdve ők egészen jól megindultak…le is szakadtam róluk ráadásul Szorospatakra menet be is néztem egy elágazást, erre sem nagyon volt még korábban példa. Szóval fizikálisan és mentálisan is eléggé szenvedtem, így akkor már láttam, hogy ebből csak a babatáv lesz. Ezen az Ágasvári turistaház rizskohja sem változtatott (és a puliszka is jó volt, de pizza idén még nem volt kész, pedig elég későn értem fel… Azt nem ígérem, hogy jövőre még lassabban megyek a pizza reményében:-)).

Ágasvár, majd a Fallóskút előtti irtás szúnyogoktól hemzsegett, legalább gyorsan átértem rajta. Hidegkúti turistaház előtt megint újra rangsoroltam a túra „nem szeretem” szakaszait: előkelő helyezést ért el az a pár kilométer… Ellenben a turistaház maga volt a tökély, a pontőr gyerekeknek éppen esti mesét diavetített az egyik apa (talán a Dzsungel könyvét?), elméláztam, hogy jövőre jó lenne a családomat is valahol itt látni, bár őket még Kisnánára vagy a célba sem tudom elcsábítani, hogy lehetne őket ide az erdő közepére?! Pedig nagyon jó a kisugárzása, továbbindulni is nehéz. De végül csak rászánom magamat, csapatban haladunk, úgy talán könnyebben megy. Végül az erősek el jobbra a Múzsla és a hosszabb távok felé én meg magányosan kiosonok a Mátra öleléséből. A Kénes kútnál még jól elidőzök, aztán a patak mellett kikocogás Gyöngyöspatára. Persze idén is benézem a helyes utat, ez már csak egy ilyen nap (és még a Reál is megnyerte a Bl-t, de szerencsére ezt csak másnap tudom meg).

A célban a szokásos kedves hangulat, duma, kaja, pia… jó volt, na. Ez a rendezés számomra A RENDEZÉS, jó részese lenni. És a pálya is nagyon fáintos, és az utolsó hurkot még nem is láttam:-)). Jövőre talán, talán majd nagy leszek és erős leszek hozzá…addig meg marad az idei Mátra115 egyetlen pozitív üzenete: ennél bizony több kell majd július végére, de talán még idejében jött ez a pofon és egy pár hetes gyorstalpalóval tudok kozmetikázni a helyzeten.