bmalag Creative Commons License 2017.06.09 0 0 52581

 

M107 2017

Ötödik alkalommal vágok neki, megfogadom, hogy döntési ponton (102 km) a hosszútávot választom, akármilyen pocsékul érzem magam. A rajtban a rendezők percek alatt lerendeznek 2 busznyi embert, indulnak a hangulatfokozó dobok, mindenki haverkodik, ünnepnap van egyértelműen. Nézegetem a vádlikat, szerkókat, már rengeteg az ismerős arc. Szokásos pozíciómból startolok (seprűszerűen), faluból kiérve a piszoárba megyek. Mire visszalépek a földútra az már tök üres, megpattant a teljes mezőny. Vagy nagyon kiéhezett mindenki erre a túrára és keményen nyomja, vagy öregszem. Na nem baj, egyedül is szeretek túrázni, Oroszlánvárig így élvezem a reggeli erdőt. 150-es pulzusra állítottam a pittyenést az órán, ezt bonyolult matematikai műveletekkel számoltam ki Csermanek 145-ös UB-jából. Emelkedőn csigatempó, lejtőn elkocogok. A Kékes előtt Csutora kutya 33-szor előz meg és jön szembe, bírom a fejét, már a Lefagyszon is találkoztunk. Sokat futok otthon a saját kutyámmal, most is jó érzés kerít hatalmába hogy ott liheg a térdhajlatomban egy legjobb barát. 1014 méteren elviselhető időjárás van, lent Parádsasváron már meg kell mosakodni a pontra kitett lavórokban és a faluszéli kútnál is. A Lipótokon azzal nyugtatom magam, hogy ez a legnehezebb hegymenet-hőmérséklet páros a mai napon. Ez nem biztos, de valami ki kellett találnom. Galyatetőn a fürdés slaggal történik, Almáson a kék kút ki van már ékelve mindenki nagy örömére. Galyavár szerencsére árnyékos emelkedő, csigalassan nem is fáj. Galyán újra slagfürdő és aztán hosszú kocogás kezdődik. A dagonyánál és a patakoknál többször utolérek egy jómozgású futócsaládot, azon nevetnek, hogy sikerült teljesíteniük életük első 8 órás maratonját. Ezek szerint 42-nél vagyunk, kiszámolom, hogy akkor fél órával el vagyok maradva a 2014-es legjobbamtól, aminek nem örülök, mert úgy érzem többet készültem, de melegebb van, tehát örülhetek is akár. Egyszer csak elkezd dörzsölni a jobb cipő belső támasza, lépésről lépésre egyre égetőbb. Meglep, mert régen volt már cipőproblémám. Belémhasít a kérdés, hogy valóban 102-nél lesz az én döntési pontom? Mátraházán kérek a pontőröktől leuko-t, így elviselhetőbb a dolog, csak lejtőn fáj. Valszeg túlhordtam már ezt a stabil cipőt, beroskadt mindenhol, de a támasznál nem. Lajosházán csak a dinnye csúszik, úgy tűnik a pontőr bácsinak meg csak a sör. A filozofálásban éppen ott tartott, hogy vajon mindenhol ilyen a dinnye? Angliában is? Ezt konkrétan nem tudom, de remélem, hogy Szentimrén is pont ilyen a dinnye, mint itt. Szorospatakon felveszem a második félidős zseléadagot, fejlámpát. Örülök, hogy meleg cuccnak csupán két karmelegítőt tettem be, ezek mennek is a zsákom aljára, fel sem merül hogy szükség lenne rájuk. A pontőrök itt is villámgyorsan segítenek mindenben és megértően mosolyognak, amikor próbálom remegő kézzel elmagyaráznia a full kommersz dekás ivózsákom nyitását. Nyilván nem láttak belőle a mai napon csak húszat. Ágasvárnál a csúcsmászás egyre vadabb szúnyogcsapkodásba megy át, a pontőrök szerint mi hozzuk fel nekik, amikor nem jön senki akkor állítólag lemennek a szúnyogok. Indul az esti szakasz, megy le a nap, ez mindig megnyugtató, túléltem a meleget. Átváltok a házizseléről a dekában vett ultra nevű zselére. Most először vettem ilyen egy adagos géleket (3 ezer körül volt a 14 darabos eco csomagolásban), citromos, jó, talán még erősebbnek is érzem magam tőle, a papírja könnyen pöckölhető a patakba…na jó ezt csak a fészbukon menő vita miatt írtam…szóval hamar kialakul az eljárás, összesodrom a kiürült tasakokat és betolom a combomhoz a passzentos futónadrágom alá, ott aztán ragacsozhat. Futok Keresztesig, közben telefonon beszélek az otthoniakkal, jólvagyok-ánemtommégmilesz. A falu végén egy teraszról aggódik egy néni, hogy van-e lámpám, kicsit megállok, túra van, sokan jönnek még, sok van hátra igen, szörnyülködik. Hidegkúton veszem elő a fejlámpát, sűrítek a zseléfogyasztáson, jön a Muzsla. Itt megint egyedül maradok, sehol senki akivel osztozni lehetne a szenvedésben. Sötét van, ösvény nincs, egy madár is huhog vészjóslóan, ez az igazi Z3szög-feeling! Szokásos kínok közepette és fejben a rövidtávra átnevezve felérek. Aztán meglepődöm, hogy 40 perc volt, ami 45-50 szokott lenni. Lekocogok a hegyről, az aljában utolérem Lacit. Meglassulok beszélgetni és valószínűleg ezért nem üt most meg a Diós-patak medréből való kimászás. Aljas fotók készülnek itt, vigyorgunk-vicsorgunk, kinek mi sikerül. Laci lepihen kicsit, neki a hosszún kell mennie, hisz eddig mindet teljesítette. Én a Havasok-Kávák-Hegyesek terhétől szabadulva továbbnyargalok gyorsan. Szeretem ezt a részt, Mátra ez is de mégis mindig kihalt, messze esik Kékestől, Galyatetőtől. Két hete is feljöttünk kicsit a Kénes-forráshoz mozogni, kipróbálni a Havast a nepáli oldalról is (ez tetszett egy beszámolóban). Yoyoék az elágazó ponton kedvesen hízelegnek, nem értik miért nevezek le, én se nagyon, ledolgoztam a félórás hátrányomat, jól vagyok, a cipőm csak lejtőn fáj, de hát olyan jó csak így lazán lefutni a vizes fűben Patára. A pincesoron elkezd villogni a fejlámpám és kikapcsol. Ja hogy a Muzsla lejtő óta max fokozaton felejtettem és csak tompítottal bír ki egy éjszakát. Na megvan az indok, hogy miért neveztem le. A célban még nagy a csend, megvárom Ubalika befutóját a hosszúról, kicsit falatozok a sütikből, amikből napközben nem akartam/mertem enni, aztán tiplizek. Sebességben és társadalmizásban is nagy fejlődési lehetőséget látok még magam előtt. Jövőre még jobban felkészülök és persze jövök. Köszönöm a szervezők munkáját!