Végülis volt benne némi szint, meg párszor futottam az út mellett is... De akit irritál az aszfalt az görgessen (és bocsásson meg nekem a spam-ért)

 

UB 2017

Nem ez volt az év célversenye. Másra készültem, de azt elvitte a munka áprilisban. Így aztán egy utolsó pillanatos nevezéssel újra vállalkoztam a Balaton megkerülésére. Két célom volt, egyrészt kideríteni, hogy a négy évvel ezelőtti teljesítés csak véletlen volt-e, illetve hogy egy 24:36-on belüli időeredménnyel elkerüljem a szerencsefaktort – ha kedvem adódna egy 40-es pánikűzéshez Görögországban.

 

Egészséges önbizalommal vártam a versenyt. Sokat edzettem, kimaradt ugyan egy-egy hét, egy-egy nap, de éreztem, hogy ez a mennyiség fizikálisan elegendő lesz. Annyira kis kiegyensúlyozott voltam, hogy a futók körében íratlan törvényeket is lazán áthágtam. Soha nem használt, újonnan vett gatyában futottam, korábban nem próbált izotóniás italra alapoztam a frissítésem, és évek óta hűséges társamat és legjobb barátomat (a Neogranormon kenőcsömet) is leváltottam szombat hajnali zsírozásnál. Aki kicsit is járatos ebben a szubkultúrában, az pontosan tudja, hogy ez olyan haladó szintű istenkísértés, amiért, ha lenne futóinkvizíció, tuti, hogy spanyolcsizmát kaptam volna a Hoka helyett…

A tétet emelte, hogy a kísérőm végül életem szerelme lett, ami – tekintettel a 7-8 óra futás után beálló mérhetetlen prosztó és mogorva stílusomra, valamint az ultrafutás sötét oldalán megtapasztalható kiszolgáltatottságra – hordozott magában némi kockázatot. Illetve nem kísért még így soha, tehát csak bízhattunk abban, hogy a mindennapok olajozottsága a futásra is átmenthető.

 

Szombat hajnalban egyedül mentem a rajtba, egy kis kézikulaccsal. A másfél kilométeres kis sétán végiggondoltam az előttem álló napot, néztem és hallgattam, ahogy pirkad 4:40 felé, és reméltem, hogy 24 óra múlva ugyanezt láthatom majd. A fene nagy andalgás közepette majdnem lekéstem a rajtot, de végül 4:58 körül sikeresen odaértem.

 

Olivértől két virtuális kőtáblát kaptam. Az egyikre azt véste, hogy 5:30-nál lassabban, a másikra meg azt, hogy 145-nél alacsonyabban. A frissítési tervem szerint óránként egy kulacs izo, frissítőasztalokról felkapkodott banán/paradicsom/barack darabkák, néha érzésre egy gél vagy szelet. A kémiát óránkénti só-, kétóránkénti BCAA-, és háromóránkénti magnéziumbevitelre terveztem, ami azért erősen permutálódott a második félidőben.

 

A rajt után a mezőny közepén éreztem magam, sokan elnyargalásztak mellettem, de szerencsére nálam voltak az Olivér-féle sztélék, és nem virgonckodtam. A hajnalodó északi part első harmada egy tökéletes flow volt, csupa szép és meghatározó élménnyel, amiket mind elfelejtettem sajnos, de arra határozottan emlékszem, hogy ez volt a benyomásom. Ahogy a felkelő napocska szemmagasságban bevilágított az akarattyai körforgalomál, ahogy klaffogtak a cipők a bringaúton, ahogy ment a futócsacsogás a pulzusról, a felkészülési nehézségekről, a nap várható eseményeiről, az olyan idilli volt, mint amikor a mészárszéket egy pipacsos erdei tisztás melletti sötét erdőben állítják fel. A bocik szeretik a pipacsot, örülnek is neki, de azért talán érzik, hogy nem véletlenül jöttek ők erre a szépséges helyre.

 

Füreden pacsi Jucikámmal (megdumcsiztuk, hogy az első negyvenest letolom magam, hogy tudjon tovább aludni), és aztán felfordulás a Balaton-felvidékre. A nap 9-kor már égetett, igaz, erős szél is fújt. Vászoly mellett olyan szépen hullámzott a tengeri, hogy elhatároztam, hogy ezt bele fogom írni a beszámolómba. Szóval mentem, mendegéltem, tartottam a tempót, a pulzust, vigyáztam az emelkedőkön, a lejtőkön. Gondoltam is arra, hogy tavaly itt kezdtem fejben szétesni, és hogy milyen jó, hogy most nem. Merthogy az tök gáz lenne, ha megint itt, az első harmadban szenvednék egy nagyot. Merthogy ennyi felkészüléssel már ugye nem szenved az ember. Na, de akkor most miért is érzem egy kicsit nehéznek itt ezt a dörgicsei kitett lejtőt? Hát, végül is, nincs is baj, csak nem élvezem most ezt. De ha nem élvezem, akkor ugyan miért mennék végig, hát még rengeteg van hátra… na, nem ragozom a teljes gondolatfolyamot, de kb. 20-25 perc alatt teljesen észrevétlenül megkészültem. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem egyszer csak azt konstatáltam, hogy romon vagyok. Jucika lelkesen frissített, folyamatosan biztatott, én meg elkezdtem neki adagolni a problémákat (nem megy, nehéz, meleg van, nincs kedvem, szar minden). Indulás előtt írtam neki egy hosszabb listát, hogy milyen kifogásaim lesznek, és hogy ezekre mit válaszoljon. Komoly energiát fektettem a holtpontom közben, hogy találjak új érveket a kiszállás mellett, hogy elkerüljük az előre betervezett polémiákat – kevés sikerrel. Aztán eszembe jutott, hogy ha kiszállok, akkor nagyon szomorú lesz, hogy biztosan nem csinált valamit jól a frissítéssel, vagy hogy nem volt velem erélyes, és nem akartam, hogy ezt érezze. Valójában ez a gondolat vett rá arra, hogy keressem a megoldást, a kiutat. Innentől minden 20 percben lelocsoltattam magam, minden artézi kút alatt hosszan mosdottam, Köveskálon leültem, meleg levest kértem, megettem nyugodtan, felpakoltam a lábaimat. Néztem, ahogy sorra mennek el az egyéni versenyzők, de mondogattam magamnak, hogy egy ultrán mindenre van idő. Kicsit visszavettem a tempóból, 6:30 körül mentem tovább.

 

A receptúra működött, egyre jobban lettem, a Varga pincészet meglepően korán jött el, onnan kezdett újra összeállni a közérzetem. Konstatáltam, hogy a pihenők ellenére is egész jó a 100 km-es részidőm, és hogy valójában semmi bajom (izom,ízület, szerkó). Ez annyira megtetszett, hogy Jucikámnak 103-nál örömködve meséltem, hogy mennyire király minden. Nem is nagyon értette, mert az előző ponton még haldokoltam, szenvedtem. Egyre több mentális kapaszkodóm lett – elkezdtem beérni azokat, akikkel Köveskál előtt együtt mentem (nekik később nyitott a böllér), elérhető közelségbe került Keszthely, ahonnan már csak a célegyenes van, illetve ahonnan csak másfél napnyi BSZM volt vissza. Meg hátszél is volt. Meg koraeste. Gyengülő nap. Sík részek, ahol haladni lehet, újabb leveses pont. Csupa jó hír záporozott rám, nem győztem kapkodni a fejem. A tempót simán tudtam tartani, 6:30 körül mentem 135-140 közötti pulzussal. Tudtam, hogy ezen az alacsony intenzitáson kicsi az esélye az eléhezésnek, ha figyelek a frissítésre – és ebben Jucika hatalmas segítségemre volt. Szegény megállt-kiszállt-beszállt vagy háromezerszer 24 óra alatt. Ráadásul tök egyedül volt.

 

A déli partról meggyőződésem volt, hogy a barátom. Hogy a sík részeken majd tudok már haladni. Szerintem jót tett a keszthelyi bolognai is, mivel került valami szilárd is a gyomromba. Balatonberényben két kolléga váratlan aszfaltfelirata dobta fel a hangulatom, aztán meg az ismerős települések, falvak, meg hogy milyen sokáig eljutottam fejlámpa nélkül (azt hiszem, Fenyvesig). Fonyódtól taktikát váltottam fejben. Kértem Jucikát, hogy mindig mondja, hogy hány km a következő pont vagy frissítő és hogy mi az. Csak erre figyeltem, és a távot felszoroztam az eddigre előállt 7 perces tempómmal. Így mindig megkaptam azt az időpontot, amíg elérek oda, és igazából csak ezt az időpontot vártam. Nem foglalkoztam a futással, a tempóval, csak annak örültem, hogy milyen jó is, hogy 45-re Bogláron leszek. Általában így is lett. Ez a játék egészen sokáig tartott, de azért kezdtem megkészülni. Zavart, hogy a lassú tempó miatt lassan telnek a kilométerek. Ráadásul minden frissítőállomásnál komótosan megálltam töltekezni, majszolni, Jucikával disputálni, ami tovább lassította a haladást. Egy cipőcsere nagyon feldobott – széttaposott, elgémberedett lábujjaim pihe-puha vattába kerültek pár percre.

 

Aztán megjött a vihar is, minden áldásával együtt, ami azt eredményezte, hogy bezáródtam egy esőkabát kapucnijába, amit balról folyamatosan vert az eső, jobbról meg vitorlaként húzta el a fejem a testemtől. Az időjárás annyira gázos lett, hogy hangosan röhögnöm kellett rajta. Azt fundáltam ki, hogy ha eljutok Siófokig az időpontos módszeremmel, akkor ott eszem gélt, iszom izót, tolok szőlőcukrot, és az utolsó 20-ast letolom egy lendületből, hogy vége legyen. Itt már közel 8 perces tempóban száguldottam, és külön hátráltatott, hogy amint ittam két-három kortyot, azonnal éreztem a vizelési ingert. Kb. 20 percenként álltam meg pisilni. Eljött aztán a várva várt Siófok, és bár nyilvánvalóan szánalmasan vánszorogtam (ezt az ember belülről viszonylag méltóságteljes haladásnak érzékeli), örültem, hogy végre robbanthatok az utolsó szakaszokon. Ez abból állt, hogy nem nagyon álltam meg a pontoknál, hogy 8 percről 7:30-ra tornásztam fel a tempóm, 120-ról 125 körülre a pulzusom. Ezzel az űrsebességgel vagy 5-6 egyéni sorstársat hagytam le az utolsó szakaszon. Nagyon sok erőt adott, hogy igazából a mozgástartomány beszűkülésén túl nincs semmi bajom, és hogy a terveknek megfelelően haladok. Fejben matekoztam a 24:36-os kvalifikációs időn, de ezt amúgy már Köveskálon, a levesnél elengedtem. Ennyi fürdéssel, pancsolással, kajálással, megállással ez tuti nem lehetséges. Aztán Siófok és Világos között egy srácot próbáltam húzni magammal. Jött is velem, és magától mondta, hogy ha így megyek, akkor simán meglesz a 24:43-as idő. Mindig rossz voltam matekból, szóval elhittem, hogy nem sikerült az óra törtrészét pontosan kiszámolnom. Viszont így felrémlett a lehetőség, hogy akár még meg is lehetne. Úgy döntöttem, hogy ha az utolsó ponton 3-mal kezdődik a hátralévő kilométerszám, akkor rámegyek és gyorsítok, ha 4-gyel, akkor hagyom. 3,2 volt a táblán, úgyhogy betoltam egy marék szőlőcukrot az arcomba, és próbáltam minél előbb lenyelni.

 

7:30-ról 6:45-re gyorsulni 215 km-nél hatalmas flow. Úgy éreztem magam, mint egy tavaszi domboldalról lerohanó, lobogó hajú kisgyerek. A lépéseim megnyúltak, visszatért a lendület. Az utolsó kilométert totális extázisban futottam 5:45-ös tempóban, szuper jó állapotban. Még az eredetileg tervezett idő is meglett, mivel 24:35-tel csippantottam. Jucika bent várt a célban, ölelkezés, fotózás, igazi kitörő öröm volt bennem. Jó páros voltunk. Ha egyedül megyek, tuti kiszállok Köveskálnál.

 

Jó volt ez így másodszorra. Egy szenvedős rész megint volt benne, de igazából 90 után érdemi probléma nélkül haladtam a cél felé. Mindig azt gondoltam, hogy sokféle receptje lehet egy sikeres teljesítésnek. Így nem osztanám az észt ez ügyben. Nagyon egyéni, hogy kinek mi működik. Szerintem nekem azért sikerülhetett, mert könnyen találok pozitív kapaszkodókat, és mert van bennem egy erős megfelelési kényszer. No és persze azért is, mert életem szerelme csodásan gondozott engem, és mert az edzőm, Lőrincz Olivér alaposan felkészített és jó taktikát adott. (Na, csak nem bírtam ki az észosztást…)

 

Célba érés után hidegrázás, sajgó csülköktől csak 2-3 óra ébren alvás, másnap izomláz, hétfőre már alig maradt valami. A lábamon egy kisebb vízhólyag lett csak.

 

Örülök nagyon a beérkezésnek, és közben sajnálom azokat a sorstársakat is, akiknek most valamiért nem jött össze. Gondolok rájuk.

 

Az év hátralévő részében nem megyek a Margitszigetre, az tuti. Csak a hegyen fogok futni.