Tegnapelőtt múlt 81 éve, hogy megszületett Orbán Ottó költő.

 

 

Orbán Ottó

 

A folyamatos villám

Nemzedékem, az őrült rommező,
fényesnek indult karrierek füstje…

Fényesség? Füst? A háborúé.
Sokáig nem tudtam, mire tanított.
Azt gondoltam, a rémtörténet volt az üzenet;
a pokol kénköves gőze, a csontliszt,
hogy vérrel elkeverve jó alapozásul
szolgáljanak a freskóhoz, melyen
az égig érő lángok közt cikázik
a költészet, a mindent túlélő galamb –
csőrében a megpörkölődött vers,
egy bravúrszám, mitől a szív hasad:
én és halott apám.

Sokáig költöttem a hányatott gyerekkor
mindinkább csökkenő kamatait.
Újabb halálveszély,
a halál köznapibb közele kellett,
hogy a fogyó napok füstölgő kráteréből
előgomolyogjon valamiféle válasz
a kérdésre, melyet a fiatal Juhász Ferenc
tett föl a torzonborz és háborgó kamasznak,
aki ezerkilencszázötvennégyben voltam:
„Ti onnan indultatok, ahol Radnóti befejezte:
Hová?”

Az út az évek zuhogói közt.
Odüsszeusz egy hétköznapokból
barkácsolt tutajon evickél
a kiszáradt tengerszoros sivatagában
s a rögeszmék örvényeit kerülgeti,
míg nyomában a csalódott szirének
értelmiségi vegyeskara zengi:
„Nocsak, egy újabb kompromisszum!”
A háború nemcsak azzal pusztít, hogy öl –
azzal épúgy, hogy józannak mutatja
őrült „vagy-vagy”-jait.

Megszállott „is-is”-eimmel megyek a földbe,
savak és sók, férgek és gyökerek közé –
onnan pedig… A vízbe? A szélbe? A fénybe?
Az elemek tükréből ki néz vissza ránk?
Az elsötétítéstől ködös gyerekarc.
Volt s lesz között a titkos összefüggés:
a végtelenszer egyszeri, a mindig
különlegesen közönséges élet,
több minden versnél s mégis kevesebb –
a papír égen újra és újra villámlik
a por és hamu szárnycsapás.

 

 

Orbán Ottó