Fazekas Valéria

Tavaszi ébredés

Nemrégiben gondoltam egy merészet,
pingálok neked valami szépet,
elmémből csillámló fényes ábrándom,
színekben pompázik lélekmosolyom.

Festek tavaszi ,álmodó kék eget,
bárányfelleg mögül a nap rád nevet.
Liget sarkában virágzó almafát,
felöltötte gyapotpehely ruháját.

Ónos víztükröt part menti fűz alatt,
hömpölygő belvizet, ha jő az áradat.
Könnyedén ringó folyami csónakot,
domb kövein csacsogó virgonc patakot.

Völgy ölén megbúvó apró falvakat,
legelésző csordát, széna kazlakat.
Suttogó lombok közt ódon kúriát,
pátoszt sugárzó templom kupolát .

Hetykén ágaskodó sudár jegenyét,
óarany avaron október neszét,
eső terhét vonszoló súlyos felhők,
párját kereső szarvasbika felbőg.

Amott télben didergő kopár fasor,
pompáját elrabolta a vén lator.
Hegyes hegyormot ég felé meredőt,
Görnyedő, alakot rőzsét cipelőt.

piros ,sárga sejtelmes alakzatok,
ritmusra libbenő lábak és karok.
Kékből-vörösbe olvadó képzetem,
már a megújulás útján lépkedem.

Kerámia vázában őszi krizantém,
háttérnek lenge, halványzöld szatén.
Okker agyagon megcsillan a remény,
selyem papirosban virágköltemény.

Látod a tulipán sárgán díszeleg,
fáradt lelkednek már tavaszt hízeleg.
Bronz-barna kaspóban napszín nárciszok,
közöttük írisz-kék üde nőszirmok.

Nyugtalan árnyékban már ott bolyong,
illat uszálya átölel, körbezsong,
ibolya szirmán harmat gyöngye csillan,
ébredő tavaszban életvágy illan.