Képes Géza

 

 

ŐSZI LEVÉL

 

1

 

Elküldöm a platán barnára érett

lombját s vadszőlő sötét bíborát.

Iszalagot is kapsz, vattás-fehéret,

szedek bronzbőrű, fanyar naspolyát.

 

Küldöm a kecskerágó termés-tokját:

pirulva leng a sziklaszirt felett

s gyermekkorod emléke mosolyog rád,

ha a csipkebogyót megízleled.

 

Ha mind e sok meleg színt egybeszőtted,

eléd tűnik talán a ritka kép:

perzsánál is pompásabb rajzú szőnyeg –

látod a természet remekművét.

 

2

 

Már ballagok hazafelé. Az ég,

mint kagyló héja: szürke, fénytelen –

De hullámozni kezd a szürkeség

s középütt kettéválik hirtelen.

 

S mint gyöngykagyló, ha kétfelé nyílik:

a felhők gyöngyházfényben tündökölnek.

A Dunán vadkacsák halásznak itt,

meg-megbontják színét a víztükörnek.

 

Elszállnak. A vízre csönd terül,

sík tükre színjátékokat igéz fel:

benne ragyog a nap, felhőtlenül

és benne ring az ősz, ezer színével.

 

Ami itt hömpölyög s itt tükröződik,

maga az élet ez a szövevény –

Ég és föld fényét, színeit s erőit

közös mezőbe fontam össze én.

 

Jár a szövőszék, kattognak a bordák,

omlik a kelme: izzó tarkaság –

De már a fehér fonalat sodorják:

érzem a szélben a hó friss szagát.

 

Ég s föld között suhognak majd a vásznak,

nagy végvásznak vakítva lengenek –

De a tavasz egy jeladásra vár csak:

az ő lelke lebeg a vizek felett.

 

 

Új évszázad elé, 1987 [195-196.]