Érdemes volt megnézni Bartók Béla születésének centenáriumát követő időszakból  néhány folyóiratot, mivel találtam általam eddig nem ismert verset Bartókról.

Pl. a Jelenkor 1982. évi 6. számában, majd a költő versei között a tavaly nyári Kortársban is egy hasonlót.

.

.

Bartók:

III. zongoraverseny

.

Nem lassan dől le

ez a város. Ideje sincs

fölvert porába fúlni.

Egyszerre

- mint a szügyön

  döfött bika -

lerogy. S magával rántja

kilúgozott egünket

horpadt napot

ragacsos levegőnket.

.

A kozmikus ütés után

elmélyül az üresség.

Aztán a fájdalom

párázata remeg.

Majd hirtelen

- űrszél-faragta kő-arany -

följön a nap

mögötte a homorú

égtükör s a levegő is

alján robogó patazajjal.

.

És lent a törmelékből

kisarjad a kristályvirág.

Kipattannak tűszirmai

egyből bokornyi és

mindegyikből újra egy

kristálybokor

s villog a szögletes

ásványi tánc az űrben

tejutak szalagjai közt.

.

Fölülről, egy tömegben

zuhog le rá

az űrsötét s a napfény.

.

/Vasadi Péter/

.

.

.

Az 1945 őszén - felesége, Ditta 42. születésnapjára - írt zongoraversenyt egy emblematikus felvételről idézem meg, mivel ugyanők voltak az 1946. február 8-i ősbemutató megszólaltatói is Philadelphiában. A záró tételt kisérő képeken látható a szólista Sándor György is, de ez természetesen nem e zongoraverseny kapcsán készült, hanem az 1945. február 20-i Táncszvit-ősbemutató előtt. Bartók ezen remekművét több mint húsz évvel korábban írta, bemutatóján végül ott is lehetett a Carnegie Hallban.

.

https://www.youtube.com/watch?v=h62reRFMKZQ

.

.

.

Bartók:

II. zongoraverseny

.

Lassan föláll egy ember
a lappangásban. Látja
a roppant tornyait
megringató homályt,
amely ahogy sötétedik,
mind zordabb hegy-
vonulattá testesül.
Az ember alól, mit
egykor teremtett földnek
mondhatott, és rajta
lépés, séta, ritmus,
bizonyosság elsurrant.
A vágy is, hogy ujjaival
karját, a testét meg-
ragadja, nem nyílt többé
szavakra szája, szeme
közelre, nem szorongatja
torkát az „igen, ez én vagyok!”:
megritkítva könnyedén
emelkedik a szétesésben.
Darabokra hasadozott
idő hányja magát
kopár űrben halomba,
koppan nagyot, ide-oda
röpködnek szilánkjai,
pattog, akár a meg-
rakott tűz, újra barbárul
összeáll, majd megdermed
Kozmosz salakjaként.
.
Egy ember áll a partján,
ki él ugyan, de elfeledve,
s meghalni nem tud.
Most kezd el dübörögni
– ahogy a csorda lüktet –
a féktelen futás.
Az ember tudja: ennek
a fahangú csörtetésnek
valahová meg kell érkeznie,
bár maga láthatatlan,
s az is marad, mert
se eltűnő csönd, se
halkulás, se törmelékes
hang és hangközök sora, ami
hangzatként nem tűrhetné
a semmi sejtető jelzéseit.
Rohan egymásnak a futás
jobbról s balról is:
a kaotikus így vág
elébe a kozmikusnak.
Megszűnt a keskeny
úton botorkáló tudás.
A tagadás pedig – mint
mindig – elterpeszkedik;
ám meggyöngül a legnagyobb
erő is, ha akadálytalan.
S eljön a pillanat, mikor
megadja magát a Névtelennek.
.
Békének, sőt békességnek,
a tetteivel robbanásig
megtelő Létnek s létezésnek
mondja őt az Ember.
Nem tudja róla más, csak
a lázból, halálból, néma
süllyedésből méltósággal
kilépkedő:
a Semminevű verhetetlen,
minthogy szeret, bár gyűlölik.

.

/Vasadi Péter, 2016/

.

.

A II. zongoraverseny 24 évvel korábbi mű, majd két-zongorára is átirta Bartók. Ősbemutatóján maga a szerző volt a szólista (Frankfurt am Main, 1933. január 23-án; az ottani Rádió-Szimfonikusokat Hans Rosbaud vezényelte.)

.

https://www.youtube.com/watch?v=EIDRAQVcbr8

.