Ambrus József: Időpólusok

Lakatlan része vagyok az időnek,
lehetnék nálad mindig józanabb,
a képzelet felől gyalog jövet,
lassan az élethez szorítod magad.
Mindig arannyal kellett fizetnem,
hogy része legyek a valóságnak,
amit lelkünk nyitott könyve ír,
bár hasztalan, de szóra bírd magad.
Miért teremtettél hosszú szenvedésre,
millió tervemet rendre kinőttem,
mert jóságomnak nyugtalan a súlya,
ember voltam istenek szemében.

Édes magányomból mégis kitörtem,
amit kérek, mind magamba fojtom,
a halhatatlanságban rád nem találok,
de emlékeimben újra kitapintom.
Csak a képzelet láztól köhögve,
nyugalmam ízét elhagyom önként,
mert egymás alkotórészei lettünk,
mi szürke napok partjainál történt.

Gyalog jövet döngetik mellkasom,
menekülve egy új feltámadásba,
védj meg engem, én része az időnek,
mint ritka gyémánt, költözök én másba.