Február 24-múlt 206 éve, hogy elhunyt  Bessenyei György, magyar író, költő.

 

 

Bessenyei György

 

A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) 
TOLDALÉKÁNAK VERSEI

 

                               Aut prodesse volunt, aut
                               delectare poetae.
                               Aut simul et jucunda, et
                               idonea dicere vitae.

 

                                       Horatius, De arte poetica. 333.

 

ESTVELI GONDOLAT

 

A nap meghevítvén egyszer nagy világát,
Hanyatlik egérül, s alá húzza magát.
Aranyos sugára a bércek hegyirül,
Lebegő árnyékkal térségeinkre dül,
Az égnek hívesült magas kárpitjai
Kékülnek s ragyognak nagy boltozatjai.
A lármás természet hunyhatja szemeit,
Álomra küldheti fáradt gyermekeit:
Feljő az hold, s fénylik halavány orcája,
Elcsendesedik rá a világ lármája.
Játékra ereszti csillagseregeit,
   Lopdosván a napnak bujdosó fényjeit.
Én is a természet karjaira dűlvén,
Nagyon csendesedtem álmaimat szülvén.
Elragadtatását sejtettem lelkemnek,
Lármajában esvén érzékenységemnek.
Gondolataimbul elmém szárnyat fűzött,
Felkölt, repíttetett, s minden dolgot űzött.
Homályba volt bennem, honnan emelkedett,
S az észnek szelein széjjelereszkedett.
Ott, ahol a világ emelte trónusát,
S karjaira vette görög Homérusát,
Ott jelen meg hamar nyughatatlansága,
Nem engedvén nyugtát soha álmossága.

 

(Folyt. köv.)