Váci Mihály

Ősz

Az ég párába vont üveg,
mit befuttat a lehelet:
a sóhajoktól lesz ilyen
az ablak, mint e könnyü menny.
A szántásokról ól-meleg
párák csordája tévelyeg.
Erdőből, jön a csend puhán,
madárfüttyel a gomblyukán.

Nincs: - álmodja csak színeit
a természet, - elmélkedik:
elképzeli a fák szelíd
roskadású intelmeit,
a térdig érő ragyogás
vizén a nyárfa-vonulást,
a fák csúcsán át körbevitt
sugárzás áramköreit,
a hervadás uránium
tömbjét ragyogni szomorún,
a síró szárnyu vadlibák-
utja-kivont hálózatát,
az ég ökörnyál-vezeték
könnyű hálózat-rendszerét,
benne a vágyak áramát,
mit a Végtelen indukált.
Kihúztak ma hajnalra itt
a Balatonból valakit:
a boldogtalan éjszakát.
A parton siratja a nád,
mosdatja fű, törli a fűz,
prédikálja a réti tűz.

A kémény féllábon mereng:
a gólya szárnya merre leng?
Fecskénk csicsergi Afrikát,
az ereszt meg a paprikák.
A Nap rozoga kis szekér,
vonja két háztáji tehén:
kiméli őket, oldalog
előttük a gazda - gyalog.
Szuszog a két tehénke, bőg:
- a dombra döcög a délelőtt.