Az alig több mint 31 évet élt Csokonai Vitéz Mihály kapcsán nem mindig jut eszünkbe lelki rokonsága a rokokó zenei óriásával, Wolfgang Amadeus Mozattal. Utolsó versei között ír tüdőgyúladásáról gyászverset, amelyben megemlíti: örömszerszámok hangzatit hallja. Pedig a költő versei is zenélnek, így jó kezekbe kerülve, jó megzenésítéseket, előadásoka ismerhettünk meg velük. Itt a dallam korábbi.
A Hangzó Helikon közel 10 éves kiadványában az idejekorán, 65 évesen, már 15 hónapja elhunyt Kobzos Kiss Tamás (és társai) a versek minőségéhez méltó, egyedülállóan tökéletes megszólaltatásaiban gyönyörködhetünk!
.
.
.
.
A reményhez
.
Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
.
/Csokonai Vitéz Mihály, 1803/
.
.
.
A tavalyi december se hideg, se zúzos nem volt, így most, a farsangi időben idézem meg a következő hangulatos verset/dalt az albumból: