.

           Az ég mezői

.

                                                           Konrád Györgynek

.
Nem, nem üres az ég.
Tele szárnnyal, viharral.
Bevonja lassan, mint a tyúk szemét
alulról fölfelé, a hártya jég.
Markolja ötujjú, parkinzonos levélke.
Forog az ég szemvizében a földgolyó.

.
Pörög, tolul a sűrített zene.
A halványuló holdalak anya
csupán fogyó eszköz az úr kezében:
betakarja öregség szégyene.
Egyetlenegy születésre szorítkozunk.

.
A házak közül kiszáll a test, kiszakad.
A lélek vedlik itt időt s lélegezne havat.
A föld szemén kicsurran életünk.
Csak a Duna csomózza, vas selyemszalag.
Énekelsz, de átkozott embereknek
átkozott szavakkal. Futásodat
megőrzi a vonósnégyes magánya.
A tél rókacsendjét tördelik
hajtók s kutyák.
Földig hajol a szél. Nyomok után szalad.

.
Karácsonyok jég torkolattüzében
kis füstbe megy anyám,
világgá gyermekem.
A légüres tér kiszippant életemből –
csak a Duna csomóz, a vas selyemszalag.

.
Útvesztő az igazság,
égő szavanna, ahol istenül,
hol túlél a bűn. Természetfölötti cápa.
Az emlékek ventillátorában
tettek füstmérgezése kékül:
világot vet mindenre a rózsahomály.

.
Elszállt velünk a Föld, repül az űrön át.
Már rég az égben élünk.

.
Ez már az öröklétünk.
A lét rohadt és fűszeres, boldog alkímiája.

/Balla Zsófia, 2009/