Túl sok sör fogyott azon az estén, legalábbis mindenképpen több, mint ami szerencsés lett volna. Ráadásul a társaság egy részére éjszakába nyúlóan várakoznunk is kellett, ami további indokot jelentett újabb pálinkákra és a végtelenbe nyúló észosztásra. Valami kaját tettünk fel a kis teakonyhában, s a folyosókon végiglengő füst lassan beleette magát a kis iskolai székekre dobott ruhákba. Balzsamos, szerelmes tavaszi este volt, olyan tipikus tavaszi, valamitváró ígéretekkel a levegőben, amik hál istennek túl távolnak tűntek ahhoz, hogy bekövetkeztüktől tartani kellett volna: a kis faluban friss sötétség honolt körös-körül, s gyanítom hogy már csak mi hangoskodtunk a helyi késdobáló zárórája után. A régi iskolaépületből elég volt egyetlen termet átrendeznünk, hogy húszegynéhány ággyal komfortossá tegyük; talán a polgári védelem, talán még a munkásőrség hagyományozta a közre az avítt, nyekergő vashálós priccseket. A szomszéd terem lett volna a bálterem, ha még ezen az estén lett volna valakinek kedve bálozni, mindenesetre kipakoltuk, de a bagósok kedvéért mindenki odakint viribelt.
Ott volt persze ő is, mint általában mindig, ha mentünk valahová – a régi, klasszikus motiváció, nem túl eszes, de annál csóróbb zűrös család, zavaros és némi erőszaktól sem mentes háttértörténetekkel, akik elől ajándék volt neki minden menekülési lehetőség. Hát jött, akár hívtuk akár nem, s hazudnék, ha azt mondanám megelőzőleg bármit is láttam volna benne. Valahogy olyan fejletlen, kortársaihoz képes visszamaradt fiúcska volt mindig, persze ebben a szemléletben az is közrejátszhatott, hogy a szemünk előtt nőtt fel, nemigen volt hát szembeötlő, hogy már rég nem az a kis vakarcs, aki annak idején hozzánk csapódott. Megnyurgult, bár még így sem érte el az átlag magasságot, s folyton csupa heg teste valahogy mindig az üldözők elől menekülő vad feszességével mozgott, mint egy felajzott íj, vagy mint egy megfenyített, futásra kész kutya. Mindig ott volt, mindig segítőkészen, csupa mosollyal, kedvességgel, s olyan angyalarccal, amivel akár Dickens könyvek borítójára is kerülhetett volna, mint a nehéz sorsú kölykök legtalálóbb illusztrációja. Volt is némi színpadi gyakorlata, szerep is és statisztáskodás, mind tudtuk hogy gyerekképével nem volt nehéz bekerülnie, mint ahogy elérnie sem volt nehéz bármit – nem mintha bármit is megtagadtunk volna bárkitől bármikor… Bizonyos alkoholfok után az ember adakozóvá válik, s mindenekfelett meggondolatlanná.
Szóval csusszantak a sörök, s mire észbekaptunk, már ő is elorzott nehány üveggel. Nem mintha sok kellett volna, a tapasztalatlan testbe hamar belekapott a szesz, bár korosztályából már szerintem mindenki túl volt a sokadik részegségen, de ő még nem, tizenhat évével valószínűleg az első komolyabb alkoholmennyiséggel szembesült éppen.
- Te már nagyon mosolyogsz…
Nagy nevetés, jókedv, szétáradó zene és szétfolyó tekintetek… a társalgás a tetőfokára hágott, hogy az olcsó poénok és a nagy filozófiai mélyenszántás egymásba karolva dőlhessenek hamarosan a sebtében megvetett kerevetekre. Lassan ki-ki kibontakozott a társaságból, akadt aki már megfontoltan hunyni indult, egy rész a friss levegő felé húzott egy asztalt, s bőszen kojtoltak a folyosó végében álló főbejárat előtt; mások nagy csörömpöléssel nekiláttak az éjszakai mosogatásnak, még szerencse hogy ilyenkor a másnap nem teszi túl kényessé a bandát annak eredménye iránt.
Hogy mikor lépett le a színről, végül is nem tudom, nem is igen foglalkoztam vele, nagyon belebonyolódva valami végeérhetetlen fejtegetésbe csak valami homályos háttér-heherészés jutott el néha a tudatomig.
- Gyere már és segíts, állítsd le… nem tudunk aludni tőle!
A csajoknak igazuk volt, ekkor már az ágyak nagy része foglalt volt, de a töksötét szobából csak az ő hangját lehetett kihallani, némiképp összefüggéstelenül és sűrű, enmagának szóló kacarászások közepette magyarázott valamit vehemensen a rá cseppet sem kíváncsi nagyérdeműnek.
- Állj már le, hallod?
Egyre több ágy felől több mint ingerült hangok jutalmazták az éjjeli produkciót. Hogy egy konkrét éjjeli is elkelt volna, az csak lassan esett le, némi bizonytalan nadrágsuhogás után egy kis csorgás, s további jutalom kuncogások jutottak el az ajtóig.
- Ne már …zdmeg, töröld föl!
- Vigye már ki valaki!
Mint ajtónálló, és még talpon álló, nyilván nekem szólt a „valaki”, beléptem hát, és rövid huzakodás kezdődött a hálóterem elhagyása körül. Értelmes szó felőle ekkor már nem jött, de nyilvánvaló volt, hogy kicsit túlpörgette a korán kezdett szeszelés, s nagyon ragaszkodna nehezen megszerzett zugához az ágyak közti setétben. Mit volt mit tenni, felnyaláboltam, s csak mikor már felemeltem forró testét, akkor tudatosult bennem, hogy az előző, eléggé el nem ítélhető művelethez nem csupán a nadrágjától szabadult meg, hanem az alsótól is, mindenestül.
Az egyik jótét lélek felmosóért slattyogott, én pedig azon gondolkodtam, hová helyezzem biztonságba, ahol se meg nem botránkoztat senkit, se további bonyadalmat nem okoz, ha nem csillapul az alkohol hatása. Végül az üres terembe vittem át, amit egyébként tornaórákhoz is használhattak a csarnok nélküli kis falusi suliban; erről árulkodott a levegőben folyton lebegő porszag, ami nagyrészt valószínűleg a sarokban felhalmozott tornatermi matracoknak volt köszönhető. Vödrös segítőm magam után kurjantva két matarcot a terem közepére húzattam vele, az alvós szobából magamhoz ragadtam még egy pokrócot, s terhemet óvatosan letéve gyorsan betakartam vele. Reménykedtem benne, hátha mostmár lecsihad.
- Nem jössz ki még egy cigire?
Kióvatoskodtunk, végigvártam amíg elszívja az utolsó szálat, aztán a lassan beálló csendben behúzódtam, hátha „helyzet van”, amit el kell hárítani.
Hát nem így gondoltam.
Az alkohol még mindig dolgozott benne, de a korábbi heves szóáradat átalakult valami monoton zsolozsmává, jórészt már érthetetlenül, s egyre halkulón, ami azt ígérte, hogy hamarosan végre én is lepihenhetek. Kihúztam még egy szőnyeget kicsit távolabb az ő kettőjétől, s leheveredve két dologra jöttem rá villámgyorsan. Az egyik, hogy iszonyú szomjas vagyok, s nyilván ezzel szoros összefüggésben azt is, hogy rajtam sem múlt el nyomtalanuk az alkohol hatása… Ahogy vízszintesbe kerültem, olyan pörgés-forgás kezdődött, amit csak az ismer, aki igazán komolyan és mélyenszántón képes keresni valamit az üvegekben. Gyorsan felültem, közben arra gondolva, hogy vak vezet világtalant, én vigyázzak valakire, aki magam is majdnem segítségre szorulnék.
Az utcai lámpák gyér fénye finoman átsütött a fehér függönyökön, a padlóvax és a tornaszőnyegek műanyagának illata betöltötte a termet. Rövid nézelődés után rájöttem, hogy a világ ülve is tovább forog, ráadásul a gyér fényben fókuszálgató szemem is mintha egyre inkább Dali képekre emlékeztető formákra állna rá, gondolok itt az elfolyó időre és hasonló szürreális látomásokra. Bamba mélázásomat kis betegem törte meg, aki egyszercsak szintén homorított egy rettenetest, s mintha egy gombot nyomtak volna meg rajta, újra kezdte az aktivitit, szövegelést és vergődést. Próbálva elnyomni az újra egyre erősödő motyogást, megkíséreltem újra betakarni, de sziszifuszi küzdelemnek bizonyult, akárcsak a csitítására szánt pisszegés…
Egyszerre fura új ritmust vett fel vonaglása, amit egy pillanatig fel sem ismertem. Nocsak – gondoltam -, miből lesz a cserebogár? A takaró leple alatt jól felismerhető ritmikus pumpálásba kezdett, kerek fenekét egyre emelgetve, s reménytelen kereső mozgással derítve fel a szőnyeg minden zugát. Nem lesz ez így jó… Hogy közben nincs rajta alsó, az már csak akkor jutott eszembe, amikor újfent megpróbáltam lefogni, mielőtt mindenkit felzargat nagy vehemenciájával.
Ahogy megérezte közelségem, hihetetlen erővel felküzdötte magát a mellkasomig, az arcomba szuszogott, s közben egyre mondta a magáét, két karja hol bizonytalanul csapkodott, hol szorosan körém fonódott. Nyilvánvaló volt, hogy nem kapcsolatot, csak kapaszkodót keres… s az este végzetszerűen és végérvényesen más fordulatot vett, amikor meg is találta. Pillanatnyi csöndjét és megnyugvását arra használtam ki, hogy én is megtegyem amit ő, amit egy borzasztó szusszanással jutalmazott. Nem tudom hogy utólag védem-e meg magam vele, vagy akkor és ott tényleg úgy történt, de isten látja a lelkem, sosem gondoltam rá „úgy”, már csak a mégoly minimális korkülönbség miatt sem. Megnyugtatni szerettem volna? Ma szeretném ezt gondolni egykori magamról. A hely és a helyzet közepette azonban önkéntelenül viszonoztam amit megkezdett, s legnagyobb meglepetésemre egy gyöngéd, de mégis határozott kis kéz vándorolt a tarkómra, és irányította azt lefelé.
Mit mondhatnék? Mit mondhatnék arról, ami egyszerre volt iszonyú bűn, és csodálatos ajándék? Az íze olyan volt, mint amilyen csak a nagyon hamvas ártatlanságé lehet, a frissen mosott ruha és a mosdás illatát hordozta, s bizony fejlett volt, nagyon is fejlett… s talán nem is oly ártatlan. Két fürge kéz bújt az anyagba, majd tolta-húzta le türelmetlenül a boxert rólam, s szinte szünetet sem tartva már a pólót kezdte el lefejteni. Önkéntelenül fejtől-lábtól fordulva hevertünk, s mohón igazított térdelő pozícióba, hogy jobban hozzám férjen. Odaadón tettem a dolgom, s lassan tényleg megnyugodott, elégedett kis szuszogásokkal közvetített a „másik oldalról”, mohón fedezve fel minden felfedezhetőt. A halk csöndben csak néha pattant egyet valamelyik ablak alatti radiátor, így aztán szinte puskalövésként hatott, amikor egyszercsak nagyot csapott légtornászkodó hátsófelemre. Ohó, azért ne tévedjünk már ilyen nagyot, kis barátom! Félretolva kezét sikerült a következő csapást elhárítani, de perc sem telt el, s máris újra csattan a tasli…
Elfordulva elzártam előle a lehetőséget a további csapkodásra, miközben éhes szájjal keresett újra. Megöleltem, érezve a kalimpáló szívet a mellkasában, s fuldoklóként ölelt vissza, nyakamba fúrva fejét, kis nyelvével cirógatva mindent amit ért. Kezemmel gyönyörű hófehér hátsóját simogattam, s amikor olyan helyre siklottak ujjaim, magától értetődően kuporodott le elém, felkínálva magát további beható vizsgálatra. Felderengett, hogy milyen egyszerűen, készségen vette fel a térdelő pozíciót, de utólag rájöttem már, hogy inkább csak valami animális behódolás volt ez, nem a gyakorlat megnyilvánulása…
- Följebb…
Nocsak, hát annyira mégsem lehet magán kívül, hogy nem lenne képben mit szeretne… Én viszont annál erőteljesebben kezdtem érezni a korábbi dorbézolás nem kívánt hatását.
- Na…
Hát mondani mondhatod, attól még nem lesz könnyebb… Valahogy úgy éreztem, hogy egyre jobban szertecsúszik az addig biztosnak hitt világ. Most folytassam vagy mi legyen? S mi lesz majd holnap reggel? Nem használt az ügynek az előzőleg az agyba döntött szesz, így még nehezebb volt döntésre jutni. Hogy ő már megtalálta a békéjét, azt a markomon érzett nedvesség jelezte, s ahogy kusza mozdulatai egyre kisebb amplitudóval jártak testemen. Hát ezt megúsztad…
A halvány fényben csöndben feküdt, íves hátát a két szőnyeg közti résbe feszítve, miközben hagyta hogy sima, virágszirom-puhaságú hasán fejeződjön be az én éjszakám is. Mintha már nyoma sem lett volna a korább részegségnek, csodás tiszta pillanatban néztem a bizonytalan körvonalakat, és hallgattam az elégedett fújtatást. Vagy mégis az alkohol győzött? Az utolsó képek amikre emlékszem, hogy betakargatom újra, mintha vissza akarnék térni valami olyan pillanathoz, ami már nem lesz visszahozható, meg hogy a boxerem keresem a szőnyegek mögött a sarokba hajítva… De nem is biztos hogy ez volt a vége… vagy hogy mindenre emlékszem az azt megelőző órákból.
Egy biztos, vannak történések és pillanatok, amik sarokvasként forgatják a világot az emberrel, vagy még inkább tükörként, felcserélve egyetlen lépésben a jobbot a ballal, a fentet a lenttel… a biztost a bizonytalannal. A dolgok, amik ezután történnek, vagy közvetlen következményei ennek a láncnak, vagy nem – egy biztos: ekkor kezdődtek.
barna7511@freemail.hu
