Hidegzuhany, III. rész:

 

Másnap aztán elmúlt az alkohol mámorító hatása. Sajogó fejekkel ébredtünk és az ilyenkor szokásos amnéziától eltérően mindketten emlékeztünk az elmúlt éjszakára. A felkelő nap aranyló sugarai szűrődtek csak be a szobába. A reggeli ébredezés csöndjét Zsolti szavai törték meg:

 

-Hogy érzed magad?

-Fáj a fejem.

-Az enyém is, ne félj!

-De én ,,arra” lennék kíváncsi. Ami tegnap történt.

-Én most más emberként ébredtem Zsolti. De még most is kiráz a hideg a tegnapi emlékektől. Teljesen elbizonytalanítottál, lelkivilágomba belegázoltál. Egyre csak kérdezgetem magamtól, hogy most meleg vagyok?

-Ezt neked kell eldöntened. Tegnap hamar ,,elmentél” és nem egy csaj volt rajtad.

-De én még most is kívánom a csajokat, egy szép formás, sportos csajt.

-Engem vajon kívánnál?

 

Zsolti kérdezte remegő hangon, de szavakba önthető választ nem kapott tőlem. Ezt a kérdését mélyen a szemembe szegezve tette föl. Abban a pillanatban nem tudtam válaszolni. Kényes témájú beszélgetésünket Zsolti édesanyja szakította meg újfent. ,,Gyertek reggelizni gyerekek, hasatokra süt a nap!” De minket nem a reggelizés érdekelt, hanem a gondolataink. Bennem egy olyan válasz körvonalazódott, melyet talán magam sem tudok sohasem szavakba önteni. Zsoltiban pedig óvatos és szomorú kíváncsiság lappangott, láttam rajta. Az egyik válasznak örülne, a másiknak nem. Az egyik válasznak tán én is örülnék, a másiknak tán én sem. Láttam őrajta, hogy legszívesebben hozzámbújna ismét. De józanságának visszatartó ereje ezúttal erősebbnek bizonyult. Gátlásaink alighanem ismét a régi kerékvágásban voltak. Agyam minden erőforrásával a tegnap történteken zakatolt. És – immár józanul – el kellett ismernem, el kellett fogadnom magamban a tényt, hogy a tegnap este csodás volt. Jól éreztem magam és igen, valóban egy fiú kényeztetett és nem egy csaj. Ezen a ponton egyfajta megnyugvást tapasztaltam és egy választ is kaptam. Legjobb barátomhoz szóltam:

 

-Ülj ide mellém légy szíves!

 

Zsolti meg sem mozdult, pedig tekintetén láttam, hogy értette a kérésemet.

 

-Nem kell, hogy melléd üljek, mindent elárul az arcod. Megkaptam a választ, amit félve vártam. Barátságunkra esküszöm, hogy többet nem érek hozzád, nem nézek rád úgy.

-Zsóóótii, ülj már át ide!

 

Szóltam rá erélyesebben és az arcán ekkor döbbenetet láttam. Lassún felállt az ágyról és leszegett fejjel felém lépett, majd leült az ágyam szélére, de sehol sem érintkeztünk. Pár másodpercig néztem rá, majd kezeimmel arcának két oldalát fogtam át. Ajkaimmal közelítettem az övéihez, én előbb húnytam le a szemeim, és mint utóbb kiderült, ő nem csukta be őket. Félreérthetetlen mozdulataimat mintha közvetlen közelről szerette volna követni. Ajkaink összeértek egy röpke pillanatig. Igen, én nyomtam a szájára egy apró csókot. Mikor eltávolodtam, kikerekedett világosbarna szemeiben láttam, hogy egycsapásra minden megváltozott. Vidámságán nem tudott és már nem is akart uralkodni, arcára széles mosoly ült, szemei ragyogtak akár a gyémánt, lelke szárnyalt, még ha azt emberi szemmel nem is láthattam. Majd így szóltam:

 

-A tegnapi csodát, amiben részesítettél minden nap át akarom érezni újra és újra!

-Hát igaz lenne, mégsem reménytelen?!

-És úgy akarom átérezni Zsolti, hogy te is ezt érezd, amit én!

-Én tegnap is ezt éreztem, nekem az elég volt. Semmit sem kívánok tőled Balázs!

-De én igen! Kívánok! Téged!

 

Zsolt szemeibe annyi öröm szorult, hogy a következő pillanatban oly erősen magához szorított, mint még soha! Ölelésében érződött a boldogság, melyet immár magáénak tudhat. Egy olyan boldogság ez, amit most már viszonoznak számára. Barátom ölelésében tán tíz perce is ,,senyvedtem”, amikor meg kellett szólalnom:

Eressz Zsolti, összeroppantasz.

Szorítása hirtelen oldódott és bűnbánóan bocsánatot kért. Mintha kiengesztelni akarna, sok-sok apró puszit ragasztott az arcomra. Ezen mozdulatai már engem is beindítottak. Viszonoztam az egyre csak hevesedő puszikat, melyek már átalakultak csókokká. Testem, lelkem és szívem is kívánta már ezeket a csókokat, visszafognom magam nem volt értelme tovább. Egy pillanatig megállt Zsolti és ezt mondta immár huncut vigyorral, kevés gúnnyal:

 

-Balázs, most nem csajokkal csókolózol! Hogy is van ez?

-Nem tudom, de qrva jóó! Ne szekálj már!

 

Egyre hevesedő akciónkat ismét Zsolti édesanyja szakította meg. ,,Fiúk, gyertek már! Mit vakaróztok annyit?” Ekkor a vehemenciánk lecsillapult, lassan eleresztettük egymást és mint két vidám tizenéves elindultunk reggelizni az anyai második hívószóra.

 

folyt. köv.