Még nincs vége az évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra, vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó meleg, a fény.
Nyugovóra tér a természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.
Rövidülnek a napok, megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban, ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.
*
Örökül hagyva ránk
Valaki mindig elmegy közülünk, s magával visz egy darabot a szívünkből. Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra, mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott dallamok születnek. Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk, az itt maradottaknak. Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál! Tovább őrizve szívünk mélyén, minden lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket. Valaki elment közülünk. Örökül hagyva ránk emlékképeket. Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt. Mert szívünkben és életünkben ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók, melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.
Megjegyzés: Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk, de szívünkben élnek örökkön örökké!
