Millei Lajos

Léleklángok kertjében

 

Nevüket fájón gránitba faragjuk,
őrizze a kő, ha mi már nem leszünk,
itt éltek velünk, elfogyott a napjuk,
s féltő sóhajjal engedték el kezünk.

 

Anyafölddel fedjük megtért álmukat,
s ma millió álmon gyertyaláng dalol,
suttogva szórjuk imává vágyukat,
ha a könnyes emlékezet átkarol.

 

Temetőket járva jajong a lelkünk,
az eltávozottak mécsfényfohásza,
s a kínzó űr, mit hiányukkal leltünk,

 

most sírásra késztet s mardosó gyászra.
S akit nemrég még magunkhoz öleltünk,
majd nekünk vesz jegyet az utazásra.