Kányádi Sándor

Őszutó

 

Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki -,
hol meg betakarják.

Jó volna egy tartós
eső biztatólag
a megridegedett,
soványka folyónak.

Örülne a gát is,
fölgyűlt a postája.
A Maros a füzek
levelét rég várja.

És ha megjön a tél,
vet azonnal véget
mindenféle őszi
levelezgetésnek.

*

Szemerkél az Őszi Eső

 

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

 

De lelépte a cudar szél

pompázatos szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

 

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

 

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

 

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.