Köszönöm mindenkinek a megelőlegezett gratulációt! És akkor következzen most a túra második napjának leírása:
Alföldi Kéktúra
Tisza híd utáni ártéri erdő – Karcsa előtti erdőfolt
2016. október 24.
Késő ősszel az egyre rövidülő nappalok eléggé megszívatnak a sátorozáskor: délutánonként már korán alkonyodik, ezért hamar sátorozó hely után kell nézni, reggelenként viszont notórius korán kelőként hosszú tétlenségre vagyok utalva a késői napkelte miatt. Végül negyed nyolcra pakoltam össze mindent és indultam útnak a ködös, párás reggelen. Visszakapaszkodva a gátra továbbindultam rajta Cigánd felé. Errefelé már csak kavicsos keréknyomok futottak fenn a koronáján. Egy helyen egészen közel kanyarodott a Tisza a töltéshez, itt leszaladtam a folyópartra pár fényképet készíteni, amúgy teljesen eseménytelenül telt az egész út a faluig.
Cigándon nem kell pecsételni, de azért megálltam egy sörre a Fő utcán nyolc előtt pár perccel éppen nyitó korcsmahivatalnál. Gyorsan felhörpintettem itt is a napindító Borsodimat, aztán indultam is tovább, mert úgy terveztem, alkonyatig menni kellene legalább 25 km-t, ami nem tűnt túl könnyűnek a sáros földutakon, bár előző nap szerencsém volt az útviszonyokkal. Átvágtam a falun, végül ráfordultam a Vasút utcára, és az úttest mellett futó kerékpárúton értem el a falu határát. Pár percig még a továbbinduló országúton baktattam, aztán egy bekerített almáskert délkeleti sarkánál az itt kezdődő földútra tereltek a jelzések. Na, itt aztán már emberesek voltak a sárviszonyok, de nem is számítottam másra.
Párás, kissé ködös reggel a Tisza gátján
Kilátás a Tiszára
Cigánd - Erőspaprikát válogatnak a savanyítóüzem épületénél
Cigánd - Díszes toronysipkás református templom
A munkagépek süppedős dágvánnyá gyúrták errefelé a földút talaját, szerencsére a bal oldali árokpart és a végtelennek tűnő sáróceán között volt egy viszonylag járható, 1-2 m széles gazos sáv. Ezen törtettem tovább, hála istennek ez egy mezei gerincút volt, ahogy haladtam mellette, egymás után tértek le a munkagépek nyomai balra-jobbra a mezőkre. A vagy 3,5 km hosszú egyenes közepétől már egyetlen nyom se volt előttem, könnyen járhatóan nyújtóztak előttem a füves keréknyomok. Tíz előtt pár perccel értem el a Tiszakarádi-főcsatornát és a partján futó füves keréknyomokat, tartottam itt egy pihenőt az útelágazásban.
Sártengerként indult a mezei földút Cigánd után az almáskert sarkánál...
...de később egészen járható lett
Pihenő a Tiszakarádi-főcsatornába torkolló árok feletti betonhídon
Továbbindulva már fél óra alatt elértem a gátőrházat, itt egy öreg, boltíves hídon átkeltem a főcsatornán, és megálltam stemplizni a házzal szemben az út túlsó oldalán. Belenyomattam a villanyoszlopra szerelt stemplit a füzetbe, ennek a felirata: Cigánd, Északnyugati gátőrház. A jelzések a ház előtti úton vezettek tovább, de itt tettem egy kis kitérőt, mert azt az útszakaszt dágványossá taposták a ház melletti karámokban tartott birkák, de aztán a rum-cájsz által is megénekelt koedukált pottyantós előtt újra visszatértem a keréknyomokra. Eddig úgy tűnt, megúsztam a komolyabb sártapicskolást, most már bíztam abban, hogy ez továbbra is így marad!
Öreg kőhíd a Tiszakarádi-főcsatorna felett a gátőrháznál. A jobbra lévő villanyoszlopon van a pecsét dobozkája.
Én is lefényképeztem a koedukált pottyantós WC-t :-)
Viszonylag jól járható füves keréknyomokon vágtam át a Fekete-rakottyás mezején (bár egy rövid szakaszon szinte egyáltalán nem volt előttem kitaposott nyom), aztán a keréknyomok útkereszteződésében jobbra, keletnek fordultam. Erre is jó volt az út, de aztán jött a feketeleves! A térképem és a GPS szerint egyenesen kellett itt haladnom vagy kilométer hosszan, de a táv felénél az út délnek kanyarodott. A kéktúra jelzőtáblák is egyenesen küldtek tovább, de arra nem volt út, pontosabban volt, de régebben. Azóta már visszavette magának az erdő.
Elindultam a nyomvonalon, de eléggé kilátástalan dzsungelharc volt ez, próbáltam kitérni az erdőszéli útról a mezők felé, de ott egy bokorsoron túl víz alatt álló lápos terület volt, bokán felül ért rajta a víz, ezért az erdő felé próbáltam kitérni, itt aztán a két szélső nyárfasor között elég jól tudtam haladni. Az út vége volt még kacifántos, ott ugyanis vissza kellett térnem a hajdani út benőtt nyomvonalára, hogy át tudjak kelni egy mély vizesárkon. Szerencsére megtaláltam az embermagas dzsindzsában az átereszt, mivel egy, az árok túlpartján, a gaztenger közepén álló kéktúra jelzőtábla mutatta a direkciót. Szinte kiestem a dzsindzsából a nyílegyenesen Pácin felé tartó makadámútra.
Egy rövid szakaszon szinte teljesen elfogytak alólam a keréknyomok
Bóklászás a fasorok között. Az út jobbra lenne, de már rég benőtte a dzsindzsa.
Kéktúra jelzőtábla a dzsindzsában. Mögötte van az árok, csak éppen nem látszik. Én is csak az utolsó pillanatban vettem észre.
Ezen indultam tovább, és pár kikerülhető tócsától eltekintve kitűnően járható út volt megint alattam! Ki is tartott majdnem 2 km-t, de akkor jobbra, északkelet felé tért a keresztező Pácin-csatornát követve. Letérve az útról átballagtam a csatorna hídján, aztán egyenesen indultam volna tovább, de itt a sár megállított! Az eddig a makadámúton haladó traktorok itt mély barázdákat vágtak a puha talajú földútba, balra egy bokorsoron túl árok, azon túl az erdő, jobbra a bokorsoron túl másik árok és a mezők. Nincs kitérési lehetőség, hacsak nem kerülök a térképem szerint vagy 2 km-t a makadámúton Pácinig. Rövid idő alatt végiggondoltam, hogy időben nagyjából ugyanott lennék mindkét esetben, hiszen a rossz úton alig másfél kilométer lenne csak a falu széle!
Gyerünk tovább egyenesen! Hát, alaposan megszenvedtem egy pár száz méter hosszú szakaszon, de aztán a kitérő nyomok miatt ez az út is fokozatosan javulni kezdett, a végén már nem is volt olyan vészes! De azért hosszasan csiszatoltam a bakancsom a faluszélen a fűben, ahol elkezdődött a házak közé bevezető aszfaltút! Pácinban a kastély portáján van a hivatalos kéktúra pecsét, de persze az hétfőn zárva van, ezért más stemplizési lehetőséget kellett keresnem. Erre pont alkalmasnak tűnt a faluközpont felé ballagva az óvodával szemközti kis vegyesbolt. Betértem, feltöltöttem a megcsappant vízkészletem, aztán kértem a tulajtól bélyegzést. Szívesen adta, még pár percet dumáltunk is.
Jó kis makadámúton Pácin felé
Itt kezdődött a feketeleves
A kastélyt csak a kerítésén keresztül tudtam megnézni, mert az udvarára nyíló kapu persze zárva volt. A kéktúra murvás sétányokon vágott át a kastélyparkon, aztán ráfordult a temetőbe vezető keskeny aszfaltútra. A burkolat véget ért a ravatalozónál, keréknyomokon oldalaztam végig a sírok mellett, aztán a jelzések kitereltek a mezők szélén futó földútra. Na, itt aztán újra megkaptam a sarat, ez a durván másfél kilométer volt a nap mélypontja! Próbáltam kerülni ott, ahol tudtam, de ez sokszor lehetetlen volt. A trekkemet elnézve majdnem egy órámba került, mire a végére értem ennek a szakasznak! Szerencsére szinte végig szem előtt volt a határ túlsó oldalán álló Nagykövesd vára! Errefelé egy darabon az út jobb oldalán futó árok, a Felsőberecki-főcsatorna jelenti a magyar-szlovák határt.
Pácin - A Mágocsy kastély kapuja hétfő lévén zárva volt
Pácin - A kastélyt csak a kerítésen kereszült tudtam lefényképezni
Pácin - A kastély hátulról, a parkon átvezető sétányról nézve
Nagykövesd vára a sáros mezei földútról fényképezve
Megváltás volt, amikor rátérhettem a Karcsa felé tartó, hajdan szilárd burkolatú útra. Így utólag belegondolva ez lehetett a Karcsát és Nagykövesdet összekötő út még Trianon előtt. Erre a környékre terveztem a sátorozást, a gugli szerint itt akadt egy-két útba eső erdőfolt. Amikor elértem az elsőt, egy sorokba ültetett akácost, nem is sokat teketóriáztam, az első megfelelő helyen letértem az útról és az egyik fák közötti füves sávon felütöttem a sátrat. Épp időben, mert már lassan alkonyodni kezdett. Mielőtt kikapcsoltam volna, ma is csekkoltam a GPS-t: ezen a napon 25,4 km-t haladtam, 57 m emelkedéssel. Már lámpafényben vacsiztam meg, aztán a hosszú délutánt zenehallgatással ütöttem agyon.
Túranapom trekkje:
- trekk -
