Biztosan neki is van olyan ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse, aki értékelné, és értene is hozzá. De az is jó megoldás, ha felteszi alacsony kikiáltási áron a vakerára. Kis szerencsével a rutintalan licitálók a reális ár fölé is verhetik, de mindenesetre biztos lehet benne, hogy nem a tüzifa tárolóban végzi.

Mentettem már ki tüzifa közül nagyon rossz állapotú, de nagyon szép sublótot. Az aprófát tárolták benne. És szakadt meg a szívem gyönyörű szekrényekért, amik az ereszcsurgóban mentek tönkre lomtárolóként, de amikor meg akartam venni (teljesen reális áron, hiszen magunknak vásárolgattam, nem viszonteladásra), a tulaj vérszemet kapott, és dupla árat kért. Ott roskadtak össze a tél végére, de a baromarc "nem kótyavetyélte el"...

De amit míg élek, nem felejtek el: parsztbútorokat keresve elmentem egy házhoz a szülőfalumban. Egy rozzant, hulladékokból összetákolt, földes padlójú sufniban ültünk le beszélgetni, rongyokkal letakart támlás székekre, egy fóliával borítot nagy asztal köré. Nem jártam eredménnyel, azt mondták nincs semmi olyasmijük, amit keresek (az anyukám mást mondott...). Amikor felálltam, hogy elkullogjak, lecsúszott a székemet takaró jutazsák. Kiderült, hogy kissé penészes, de a körülményekhez képest jó állapotban lévő, vadász-motívumos dombornyomott bőr ülőfelületű és háttámlájú faragott székeken ültünk, egy esztergált-oszloplábú, intarziás asztal körül!!! Asszem, remegett a hangom, amikor megpróbáltam közönyt színlelve rákérdezni, hogy ha már semmi olyan nincs, amit szeretnék, esetleg ezeket eladják-e.

Nem ragozom: három havi fizetésemért sem adták, mert "ez örökség, és ragaszkodnak hozzá" (anyukám ezt is máshogy tudta...).

Pár hónap múlva visszamentem, hátha...  A garnitúra nem volt sehol. Nagy köntörfalazás után kinyögték, hogy valami "mindent veszek" cigány felvásárlók jöttek hozzájuk, és csakhogy megszabaduljanak tőlük, nagy alkudozás után odaadták nekik valami negyvenezer forintért... (Ez akkor nem egészen egyhavi fizetésemnek felelt meg.)