Hollósy Tóth Klára

Nyár van

 

                 „S te mi volnál föld, ég, tenger árja,

                 hogyha az emberálmú képzeletnek

                 nem rád meredne hallgatag magánya?"

 

                 Percy Bysshe Shelley

 

Izzó acélkohó a nap megint,

nyár van újra, csókokat termő nyár,

mint forró tenger magába merít,

kalászosokat lánggal koronáz.

A végtelen tűz bűnöket izzaszt,

szikrázva izzik, porzik a homok,

láng-fehér gyöngyházboltozat tikkaszt,

fojt a kábulat, lobog a pokol.

 

A lüktetés szinte forr a nyárban,

tikkad a föld, színeket gőzölög,

forróság vibrál a nyílt világban,

liheg a lég, szomjasan hömpölyög.

Vakító villódzással ég a fény,

szikrák káprázó, vad tüzű tánca

a végtelenség kék felületén

lázítanak újabb szomjúságra.

 

Peng a hőség, lankad a lomb, alél,

a levegő béna, rezzenetlen,

napi feladatát oldja meg a kéz,

s ami fontos, jóvátehetetlen.

Mi maradt? - a visszahozhatatlan,

a mozdulatlan, megválthatatlan,

az, ami végleg elmondhatatlan,

visszhangok a hallójáratokban.

 

A soha visszafordíthatatlan,

a múlton csüggő, döcögő napok,

az éjszakák titka, bonthatatlan

kínja ezer sugárban felragyog.

Barlangmélyi csendben a némaság

a múlt tűnt varázsát sokszorozza,

mint az alkonyodó nap sugarát

a messze - ringó tengerek fodra.

 

Kétkedések közt döcög a muszáj,

szédül a jelen vasmarka között,

„ nem lehet" szűkíti a láthatárt,

mint szomj a vágyat két korty között.

Fényzuhogás az izzótüzű nyár,

forrva kavarog a völgy ölében,

pattogó szikráin már száz varázs

készülődne újra útra készen.

 

Nyár van újra, nyár...és bánatkönnyek

hullnak az ígéretes napokra,

acélsúlyával virraszt a lélek,

mint kómában a tágult pupilla.

Az idő most viszonylagos béke,

mint vadvízen ringó könnyű csónak,

rajta a száraz ágnak nincs fogódzó,

nincs megtartó ereje a szónak.