Bodó Csiba Gizella

Séta a parkban

Két csend között a tónál,
a fák között a csendben
csak mentem.
Hagytam lelkem belefolyni
e duzzadó zöld árba,
hol platánok öles ága
ölelt volna át, – de ne!
inkább tovább mentem, tovább.
Féltem roppant erejüket,
lombjuk között a kék eget
is alig akarták megmutatni,
a parkot úgy uralták,
ahogy királyi szarvasok tartják
fejük díszét, trófeáját.
Büszke volt mindegyik fajta
a tölgy, a fenyő, s száz év avarja
adta át a táplálékát
erjesztette tapló-gombát,
előtte csupasz-csiga mászott,
rozsdaszínű, levél-forma
a métert egy hétig haladta
– nem sietek már sehova -
gondolta, s lehet, hogy szült
egy aforizmát, s hódított volna
rózsa-prizmát, ha valaha elér oda
hol a rózsakert lugasa
mint trónus zárta le a kertet,
az illat bódító volt, frissen erjedt,
részegített, mint decemberi pince
hová csak lefelé visz út,
s bódultan esel össze.
A dombon egy hölgy
bronzba törölte a lábát,
nem billentette ki stabilságát,
hogy a darázs-raj körötte zsongott,
mint távoli repülő morajlott,
csípésük nem zavarta e mozdulatba,
hisz a darázs csókolt volna vasba
ha belé ereszti fullánkját,
nem választották hát
a halálnak ezt a formáját,
hagyták, a lány lábát, hátát
más hódolók pásztázhassák.

Ó hercegem! Így bandukoltam
a méh raj család cseléd-szobámig kísért,
kilincsemen két rózsa várt,
nem kellett szólni semmiért.

Nappalokon e természetet habzsoltam,
szót inkább csak este szóltam,
ez őskertet bár nem birtokoltam
egy teljes hétig mégis hercegnő voltam.