Alföldi Kéktúra
Vekeri Pihenőközpont – Volt Halápi csárda
2016. augusztus 28.
Tanulva a múltkori túrám tapasztalataiból, amikor az utolsó, ötödik napra több mint 30 km maradt, most az utolsó túranapra csak nagyjából 20-22 km-t terveztem, hogy még egy korai vonatot elérhessek Debrecenben hazafelé. Azért ezen a reggelen is szokás szerint fél hétkor kapcsoltam be a GPS-t, vettem hátamra a motyót és indultam el. No, nem mentem messzire, csak a kemping portájáig, hiszen vizet kellett újra kérnem, hogy legyen egy kis tartalékom az útra. Most a kemping gondnokával akadtam össze, aki egy fiatal srác volt talán a huszas évei vége felé. Láttam az arcán az érdeklődést, amikor találkoztunk, aztán mint kiderült, ő is szokott túrázni, de inkább a kerékpáros válfaját szokta űzni ennek a tevékenységnek. Elbeszélgettünk pár percig, feltöltötte a palackjaimat az iroda mosdójában, aztán kisegített némi apróval, hogy vehessek még egy gyümölcslevet az automatából. Kár, hogy nem vele akadtam össze előző nap este, mert mondta, ő megengedte volna, hogy meghúzzam magam a kemping egyik eldugott zugában. De most már mindegy.
Háromnegyed hét felé indultam tovább, a már reggel is forgalmas országút szélén visszabaktattam a Kati-hídhoz és rátértem a kéktúra nyomvonalára. Már az első métereken meglepetés ért, ugyanis egy eszméletlenül dzsindzsás úton kellett továbbindulnom a Kati-ér partján! A hajdani keréknyomok éppen csak kivehetőek voltak a gaztengerben, már hetek óta nem járhatott itt egyetlen jármű sem! Majdnem fél órát törtettem a derékig érő, kora reggel még harmatos gazban, mire egy járható útra értem ki. Ezen a murvás erdei úton indultam tovább, ez aztán sokáig kitartott alattam. Egy irtásfolton lévő vadiúj akácos telepítésnél váltam meg tőle, az út ugyanis a szélén haladt tovább, én pedig átvágtam egy földúton a kisujj vastagságú akáccsemeték sorai között. Aztán újra erdei utak jöttek, később elértem a mezőket és feltűntek előttem a lovardák. Eloldalaztam a homokos úton a karámok és istállók között, aztán fél kilenc felé kiértem ugyanarra az aszfaltútra, amit már kereszteztem előző nap a volt Ludas csárdánál.
Dzsindzsás sávon a Kati-ér partján
Megérkeztem a lovardákhoz
Itt aztán elgondolkodtam, hogy hol is pecsételjek? Volt egy stempli az egyik közeli lovarda kapuján, de tudtam, hogy kilenckor nyit majd a jóval messzebb, talán másfél kilométernyire lévő Bánki Arborétum, amit úgy gondoltam, van időm felkeresni. Ráfordultam hát a forgalmas út szélére, és elindultam rajta nyugat felé. Tíz perc alatt eltrappoltam rajta az útkereszteződésig, ahol a Panoráma út keresztezi a főutat, rátértem erre, és újabb tízperces menet végén már az arborétum kapuja melletti parkolónál telepedtem le egy árnyékos padra rövid pihenőre. Nyitás után én voltam az első belépő, megvettem a jegyet, aztán a poggyászom a recepció melletti irodában hagyva tettem egy kőrt. Megnéztem az épületben a kiállítást, a parkban körbesétáltam a kis tavat, bolyongtam egyet a sétányokon. Fél tíz felé indultam vissza, de ekkor már kapkodtam a bakancsaim, mert rájöttem, hogy több mint egy órámba került az arborétumba tett kirándulás!
A Bánki Arborétum fogadóépülete
Az arborétum tavacskájának partján
A kéktúra is rátér a főútra, de pont az ellenkező irányba (jobbra) és azon halad vagy kétszáz lépést. Utána homokos földútra fordul, mezők szélén, majd az erdőben halad egy sort, végül kiér Bánk üdülőövezetének szélére. A Derecskei-Kálló-csatorna és a szélső házak közötti sávon haladó földúton baktattam egy sort, majd miután kereszteztem a pangó vizű csatornát egy kis hídon, elértem lassan a Fancsika III. víztárolót. A tó teljesen be van nőve náddal, egy tenyérnyi szabad vízfelületet nem láttam rajta. Rövid nézelődés után továbbindultam a gátján a futó keréknyomokon. Nem figyeltem a térképre, ezért aztán a keréknyomokat követtem akkor is, amikor otthagyták a gátat, csak akkor kapcsoltam, hogy elkevertem, amikor kiértem a Panoráma útra, ezt ugyanis nem érinti a térkép szerint a kéktúra! Visszafordultam a gátra és továbbindultam rajta.
A gát a Fancsika III. és Fancsika II. tárolók közötti összekötő csatorna mellett folytatódott, erre mentek tovább a jelzések is, de ez a szakasz viszont annyira benőtt volt, hogy pár perc törtetés után visszafordultam és egy nyiladékon át mégis kiballagtam a pár lépésnyire lévő aszfaltútra, ezen baktattam el a következő tóig. Itt aztán rátértem a víz felé induló földútra és a kék jelzések is megjöttek később a dzsindzsás csatornaparton. Ezen a tavon már volt szabad vízfelület, meg is álltam egy pihenőre a partján. Kicsit hűsöltem a tóparti füzek árnyékában, de nem volt sok maradásom. A gát után erdei szakaszok jöttek, jólesett az árnyék az egyre jobban kimelegedő délelőttön! Megállás nélkül mentem egészen a Bodzás-víztároló sarkáig. Negyed egy felé értem ide, gyorsan megettem a még reggel, a sátorban az útra készített szendvicseket, aztán skera tovább!
A Derecskei-Kálló partján vezető földúton
A Fancsika III. víztároló gátján
A Fancsika II. víztároló leeresztő zsilipjénél
Vagy kilométernyit mentem ennek a tónak is a gátján, de itt sem láttam szabad vízfelületet, a nád minden talpalatnyi helyett benőtt rajta! Aztán újabb homokos erdei utak jöttek, de errefelé már minden különösebb látnivaló nélkül. Egyhangúan teltek a kilométerek, szinte észrevétlenül fogyott a távolság. Az út utolsó szakasza tetszett csak, itt jelleghatáron haladva jobb oldalon egy napfényes feketefenyves, balra pedig vegyes tölgyes-akácos erdő húzódott. Egy idő után meghallottam a 48-as úton elhúzó autók hangját, aztán a vasúti síneket keresztezve hamarosan kiértem a főút szélére. Ráfordultam a padkájára és kettő előtt pár perccel elértem a volt Halápi csárda előtti buszmegállót. Első dolgom volt ellenőrizni a kirakott buszmenetrendet, szerencsére most sem tévedett az internetes változata, megvolt a Debrecen felé induló 14:33-as busz.
Erdei úton a Fancsika-víztárolók után
A Bodzás-víztárolóban nincs víz
Jelleghatáron futó homokos úton
Átöltöztem a megálló ütött-kopott bádog bodegájában, aztán elballagtam pecsételni a volt csárda épületéhez. Beütöttem a túrám utolsó stemplijét a füzetembe, aztán megvártam a megállóban a buszom. Három előtt pár perccel értem a vasútállomáshoz, amikor beléptem a váróterembe, épp akkor mondta be a hangosbeszélő az IC indulását. De nem is erre a vonatra akartam felszállni, hanem a fél órával később induló sebesvonatra, ami még a következő IC előtt érkezett Kőbánya-Kispestre. Innen már nem volt más dolgom, mint metróval és busszal hazabumlizni a városon keresztül.
Utolsó túranapom trekkje:
- trekk -
