Alföldi Kéktúra
Pungur-hegyi volt iskola – Vekeri Pihenőközpont
2016. augusztus 27.

 

Ezen a reggelen is fél hét felé indultam tovább az utamon, pár tucat lépéssel visszagyalogoltam a földútra és továbbindultam rajta délnyugat felé. Tanyák mellett baktattam el, itt is kitartottak még az erdős puszták, de itt már nem csak legelők voltak, néhol megművelt parcellák is beléjük ékelődtek. Hét előtt pár perccel értem el a Létavértesről jövő országutat – tegnap egyszer már kereszteztem ezt a borpajtáknál – pár percet rajta slattyogtam dél felé, aztán a jelzéseket követve egy jól kijárt, homokos földúton indultam tovább a Kepecs-tag felé. Ligetes erdőfoltokon vágtam át, majd a majorság előtt értem el egy erdős dombhátat, az ezen átkapaszkodó úton a homok olyan mély volt, hogy bokáig süllyedtem bele a bakancsaimmal. Középkorú nő és talán tízéves fia jött szemben velem, erőlködve tolták a homokban a kerékpárjaikat.

 

Az erdőfolt túlsó szélén állnak a Kepecs-tag majorságának épületei, pecsételtem a tájvédelmi körzet tájékoztató táblájának lábára szerelt kéktúra bélyegzővel, aztán elgondolkodtam azon, hogy kérjek-e vizet itt majorságban, avagy sem? Végül is több mint két literem volt még a hátizsákban, annak elégnek kell lennie késő délutánig, így aztán arra gondoltam, cipelje feleslegesen a többletterhet, akinek két édesanyja van! Mint később kiderült, tényleg elegendő volt a vizem a célig, de azért alaposan be kellett osztanom! Megsimogattam még egy karámba zárt szép szarvasünőt, aki kíváncsian figyelte a ténykedésem a stemplivel, aztán a hátamra kapva ismét a batyut továbbindultam az épületek között átvágó homokos keréknyomokon.

 

 

Előttem az a homokos dombhát, ahol bokáig süllyedtem a homokba

Megérkeztem a Kepecs-tag épületei közé

A kéktúrás pecsét dobozkája az információs tábla lábán található

 

A Kepecs-tag után ismét jött egy útvonalváltozás, igaz a kisebbek közül: itt az új nyomvonal levágja a régi útvonal Kanfuter felé tett kitérőjét. A táj egyébként nem sokat változott az előző nap délutánjához képest: füves mezők és homokdombok, erdőfoltok között kanyarogtak a néha csak alig járt keréknyomok. Kijártabb útra csak akkor akadtam, amikor dél felől megérkezett egy erdőfoltban a kéktúra régi útvonala. Innen már erdősebb lett a táj, órákon keresztül róttam a kilométereket a fák között, ami nagy szerencse volt, mert egyre melegebben tűzött a fejemre a nap a kisebb-nagyobb tisztásokon. A jól kijárt homokos keréknyomok szinte végigvezettek ezen a tájon, csak egy helyen, a volt Patkány-Szűcs tanya közelében lettek kissé benőttebbek, itt úgy láttam, a jó minőségű út bement a tanyára, viszont a jelzések elkerülték azt! Viszont a táj nagyon tetszett, a kopár gátak és mezők után élmény volt újra akkora erdőkben járni, amik nem csak pár percre adtak árnyékot a tűző napsütésben!

 

A térképen jelzett üdülőtelep előtt aztán egy széles, homokos út fordult alám, ez pedig kitartott egészen a volt Ludas csárdáig, ahol elértem a Debrecenből Létavértesre vezető forgalmas aszfaltutat. Ekkor már fél kettőre járt az idő, viszont a térképet elemezve láttam, hogy a Vekeri Pihenőközpontig tervezett utam több mint kétharmadát már megtettem. Hosszabban megpihentem itt, a homokos út utolsó méterein letelepedve az erdőszéli, árnyékos, füves sávra és megebédeltem. Kicsit még heverésztem a fűben, de a forgalom zaja miatt nemigen lehetett itt pihenni, így aztán kettő felé továbbindultam.

 

 

Beerdősült homokdombok között

Erdőkön, réteken keresztül

Benőtt úton a Patkány-Szűcs tanya mellett

 

Pár száz lépést a nemrégiben aszfaltozott, széles országút szélén baktattam, aztán a jelzéseket követve balra letértem róla erdei keréknyomokra. A jól kitaposott út egy erdei rakodóig vezetett csak, a farakások után egy növendék akácosba értem, errefelé már senki sem használta az utat, kezdte visszafoglalni magának az erdő. Pár száz méternyi törtetés után elgondolkodtam azon, érdemes-e még visszafordulni, és kiballagni az országútra, hiszen most párhuzamosan haladtam vele, talán 150-200 lépés távolságban, de aztán a GPS-en láttam, hogy nemsokára egy másik erdei útba torkollik bele ez a rég nem járt csapás, így aztán kitartottam, és folytattam a dzsungelharcot.

 

Szinte kiestem a jól kijárt, homokos földútra az akácosból, itt újra fel tudtam venni a szokás tempómat. Errefelé egyáltalán nem voltak sűrűn felfestve a jelzések, a sárga útjelző táblák is kikoptak az út mellől, de nem volt más dolgom, mint hogy kövessem a néha földúttá bővülő keréknyomokat délnyugat felé. Különböző korú tölgyesek, akácosok váltogatták egymást mezőkkel, irtásfoltokkal, egy-két megművelt tábla szélén is elsorjáztam errefelé. Nagyon jól álltam idővel, ezért egy barátságos helyen le is heveredtem a fűbe és sziesztáztam egyet. Csak négy óra után indultam tovább azzal a szándékkal, hogy legközelebb már csak a Vekeri-tónál állok majd meg!

 

 

Jellemző kép: jól kijárt keréknyomokon az árnyas erdőben

Szieszta az erdőben (önkioldóval készült) :-)

 

Teljesen elmerültem a gondolataimban, oázisként gondolva az egyre jobban közeledő Vekeri Pihenőközpont büféjére, ahol végre megihatok majd egy jó pofa seritalt a több mint egynapos absztinencia után! Egy idő után aztán arra figyeltem fel, hogy rossz irányban áll az árnyékom! Valahol a hátam mögött kellett volna lennie, most pedig előttem volt, jobboldalt! Itt épp egy mező szélén baktattam a keréknyomokon, de körbepillantva az erdőszélen egyetlen kék jelzést sem láttam, a GPS szerint is valahol a semmi közepén leledzettem éppen. Fejcsóválva fordultam meg és baktattam visszafelé vagy 300 lépésnyit, mire észrevettem, hogy a jelzések a mező másik szélén indultak tovább, alig látható füves keréknyomokra térve! Aztán később ezek a nyomok belefutottak egy murvás erdei útba, ezen értem ki a Debrecenből Pocsajra vezető országútra, ahol az keresztezte a Kati hídnál a Kati-eret.

 

Rátértem az útra és elporoszkáltam rajta a mintegy 500 lépésnyire lévő kemping bejáratáig. Eloldalaztam a sorompó mellett és egyből a recepció épületéhez indultam. Csinos fiatal hölgy jött ki az ajtón és kérdezte, hogy itt szeretnék-e megszállni a kempingben (ahá, ő látott az üvegfal mögül, míg én nem láttam be a sötétített ablaktáblákon keresztül). Úgy látszik, ez kívánságműsor – gondoltam –, de az igenlő válaszomra mégsem adott kedvező feleletet! Egy egész hétre bérbe vették ugyanis a kempinget, most is zajlik itt az egyetemi gólyatábor! Sajnos, még abba sem egyezett bele a kiskezicsókolom, hogy bemehessek a büféig, vagy a mosdókig! Alaposan leforrázva álldogáltam a recepció ajtaja előtt, így aztán kissé megszánt és megmutatta, hol találom a kéktúra bélyegzőt.

 

Nyomtam egyet az italautomata mellett a falra szerelt dobozából előhúzott a kéktúra stemplivel a füzetembe, aztán megnéztem, mit árul az automata? Alkoholos italok nem voltak benne, kóla, egyéb lónyálak és kétdecis dobozos gyümölcslevek voltak az összes választék. Felváltattam egy ezrest apróra a hölggyel, aztán leraboltam az automatát. Találtam benne féllityis Márka szőlőt is, ebből vettem négyet, ez ifjúságom rég nem kóstolt ízeire emlékeztetett. Kettőt megittam ott helyben, kettőt eltettem a hátizsákba, ezek jók lesznek majd vacsira és reggelire, de ezeken kívül nem volt semmi innivalóm! Talán, hogy enyhítse a merev elutasítást, a kis hölgy vállalta, hogy megtölti a recepció mosdójában a törhetetlen palackjaimat vízzel.

 

Így aztán ott álltam szállás nélkül, de persze volt sátram! Megkerültem a sorompót, aztán újra ott álltam az országút szélén. Már épp elindultam volna vissza a Kati hídhoz, hogy továbbinduljak az erdőben valami sátorhelyet keresni magamnak, amikor észrevettem, hogy pont a kemping kijáratával szemben keréknyomok indulnak befelé az erdőbe! Egy rövid forgalmi szünetben fürgén átügettem az úton és beléptem a fák közé. A dzsindzsás erdőszél után egy szabályos sorokba ültetett fiatal akácosban találtam magam, a fasorok között füves csíkokkal. Talán száz lépést ballagtam befelé, aztán letértem az útról a fasorok közé. Hamar megtaláltam a megfelelő helyet ahol pár perc alatt felütöttem sátrat.

 

 

Kilátás a sátorból az országút felé

 

Kikapcsolása előtt megnéztem a GPS-t: 119 km-en állt a számlálója és 729 m szintet mutatott, tehát ezen a napon 28,5 km-t jöttem 203 m szinttel. Hoztam az átlagot. Hazatelefonáltam, megvacsoráztam, aztán hallottam, hogy a sötétedéssel megindult az élet a gólyatáborban. Beindult a zene, vidám hangok szűrődtek át az erdő fái között, amit még az este is forgalmas országút zaja sem tudott teljesen elnyomni. Engem viszont nem kellett altatni, úgy végigaludtam az éjszakát, mint egy álomkóros mormota.

 

Túranapom trekkje:

- trekk -