Augusztus 24. és 28. között, szerdától vasárnapig öt napot tekeregtem az Alföldi Kéktúrán a berettyóújfalui vasútállomástól a Debrecen melletti, már régóta zárva tartó, volt Halápi csárdáig. Bár légvonalban a túrám kezdő- és végpontja mindössze valamivel több, mint 41 km-re volt egymástól, a GPS szerint én 141 km-t lófráltam eközben. De az a plusz százas volt az egész sava-borsa!
Alföldi Kéktúra
Berettyóújfalu, vasútállomás – Horgásztó Hencida és Bojt között
2016. augusztus 24.
Szokás szerint most is vonattal utaztam a túrám kezdőpontjára, erre pont alkalmasnak tűnt a Keletiből 05:55-kor induló Hargita nemzetközi IC. A menetrendhez képest alig öt perces késéssel kilenc után pár perccel érkeztem meg Berettyóújfaluba, fürgén lecihelődtem a hosszú szerelvény utolsó kocsijának utolsó ajtaján (erre a fertályra szólt a helyjegyem, biztos valami általam ismeretlen fontossági sorrend szerint), és elindultam a távoli állomásépület felé. Közben persze járt a szemem, mint a jojó, igyekeztem észrevenni a leszálló utasok és a várakozók között az eddig még sohase látott útitársamat, ami azért nem volt túl nehéz, mivel általában az utasok a kezükben szokták vinni a holmijukat, nem a hátukon. Így aztán pár pillanat alatt kiszúrtam magamnak Andrást, aki az épület előtt álldogált, de persze akkorra már ő is észrevett, mivel eléggé feltűnő jelenség lehettem a méretes hátipakkommal és kinyitott túrabotjaimmal.
András azon kevesek közé tartozik, akik olvasói a leírásaimnak, és levélben jelezte, hogy csatlakozna hozzám egy napra. Végül ebben az első túranapban állapodtunk meg, hogy elkísér az állomástól az utolsó olyan helyig, ahonnan még haza tud jutni Debrecenbe. Nem is sokat szüttyögtem leszállás után, még a vonaton előkészültem az indulásra, már csak pecsételnem kellett a pénztárban, és az épületből kilépve be kellett kapcsolni a GPS-em, aztán útnak is indulhattunk. Először körbesétáltunk a városban, megnéztük a városközpontot, aztán első pihenőnket a 42-es és 47-es utak kereszteződének körforgalmánál tartottuk egy kis csehónál. Szerencsére András is sörös, így nem vesztünk össze azon, hogy mit is igyunk, aztán az iszonyúan forgalmas 42-es út padkáján elindultunk visszafelé, a Berettyó gátja felé. Egy látnivalót ugyanis még meg akartunk nézni, mégpedig a Herpályi templomromot, ami ezen az útvonalon érhető el a legkönnyebben.
Kádár vitéz szobra Berettyóújfalun, a Szent István téren
A tér sarkán áll a reformárus templom
Ez pedig a római katolikus templom
Jó félórát talpaltunk, mire megpillantottuk az úttól pár száz lépésnyire álló tornyot, le is tértünk egy víkendtelepre a legelső megfelelőnek látszó lejárón, de aztán egy gazda felvilágosított bennünket, hogy csak a következő földúton tudjuk elérni a templomromot. Így aztán visszatértünk a főútra, aztán a következő kiágazó földúton tényleg eljutottunk a romohoz. A magányosan álló torony egy templom és a hozzá tartozó monostor egyetlen maradványa, ami még a XII. században épült és a török korban néptelenedhetett el. Körbesétáltuk a romokat, aztán elindultunk vissza a vasútállomás felé, hiszen mellette tudtunk csak visszacsatlakozni az Alföldi Kéktúra útvonalára úgy, hogy nem hagyok ki egyetlen métert sem belőle. Ehhez én ragaszkodtam ortodox kéktúrázóként, Andrásnak mindegy volt, merre megyünk.
A Herpályi templomrom 1.
A Herpályi templomrom 2.
Háromnegyed tizenkettő felé értük el a gátat és a Berettyón átvezető hidat, itt tértem le az előző túrám végén és tűntek fel most az első kék sáv jelzések. A folyóparton megálltunk egy hosszabb pihenőre, aztán belevágtunk az egyhangú töltéskilométerekbe. Ilyenkor általában a kétszáz métereket jelző kis fehérre meszelt és beszámozott oszlopocskákat szoktam figyelgetni és számolni a megtett utat, meg a még hátra lévő távolságot, de most a dumálás változatosságot hozott az életembe. Mivel a fiam lassan tíz éve nem tart velem, már egész elfelejtettem, hogy így is lehet túrázni! A gát egy kicsit kiemelkedett a lapályból, jól lehetett látni a szomszédos települések templomtornyait, így közelítettük meg először Szentpéterszeg templomtornyát (ide nem mentünk be, csak elhaladtunk a gáton a falu mellett), aztán a túlparti Váncsod tornyát hagytuk magunk mögött, később már egyre nagyobbra nőtt előttünk Gáborján templomtornya. Ebbe a faluba már betér az Alföldi Kéktúra, mi sem hagytuk ki.
A 47-es út Berettyó hídja. Itt hagytam abba múltkor, innen folytattam most az Alföldi Kéktúrát
A vasúti híd alig másfél kilométer a közúti hídtól
A Herpályi templomrom erős zoommal fényképezve a 42-es út Berettyó hídjától
Szentpéterszeg templomtornya és a Berettyó a gátról fényképezve
Habár itt nem kellett stemplizni, de csábítóak voltak a presszó napernyőjére festett sermárkák, így aztán ide is betértünk egy kis frissítésre. A faluból továbbindulva ismét felgyalogoltunk a gátra, ott se hagytuk egészen Hencida határáig! Kerékpáros kéktúrázókkal akadtunk össze a gáton, szembe jöttek velünk, nagyapa, apa és fia nyomatták a kilométereket. Megálltunk beszélgetni, úgy vettem ki a szavaikból, ők megpróbálják a bringáikkal ortodox módon járni az AK-t, végigtekerik a leghomokosabb, legsarasabb, legbenőttebb ösvényeket is. Tiszteletre méltó szándék, magamban meg is emeltem a kalapom előttük!
Gáborján, Piactér
Parasztbarokkos homlokzatú házak Gáborjánban
Gáborján, református templom
Őzike a gáton
Egyre közelebb értünk Hencida templomtornyához
Hencida nem egy kéktúrázóbarát falu, legalábbis abból a szempontból, hogy vagy ezerlépésnyit kell letérni a jelzett útvonalról, hogy stemplizhessünk a kis vegyesboltban az igazoló füzetünkbe! Mi megtettük ezt a kitérőt, benyomtam a bélyegzést a megfelelő helyre, aztán leültünk egy-egy sörrel a kezünkben a bolttal szomszédos ház kapujának lépcsőjére. Felhörpintettük a frissítőket, aztán elbúcsúztunk egymástól, Andrásért ugyanis ide fognak jönni kocsival, én pedig indultam tovább az utamon, mert a falu közepén csak nem verhettem fel a sátram!
Na, én sem mentem már messzire, ugyanis korábban kiszúrtam a térképen és a guglin, hogy van egy kis elhagyatott horgásztó Hencida és Bojt között a mezőkön. Így aztán visszabattyogtam a kéktúra útvonalára, kereszteztem a hídon a Berettyót és továbbindultam a déli partjától az aszfaltúton. Nem kellett sokáig aszfaltoznom, a hídtól talán ötszáz lépésnyire már le is térítettek a jelzések egy mezei földútra. Ez az út egyre kevésbé kijárt lett, ahogy haladtam rajta, végül nagyjából 2 km után, amikor jobbra fordultam a Hencida-Csereerdő-csatornával párhuzamos keréknyomokra, már méretes kátyúk és dagonyák között sasszézgattam.
Hencida, református templom
A Berettyó a hencidai hídról fényképezve
A hídon álló fényképész árnyéka
Szerencsére innen már csak pár száz lépés volt a horgásztó, illetve annak a kis félszigete, ahol a pihenő is áll.
Gyorsan megtaláltam, a magas, nyikorgó szélkerék, ami régebben egy szivattyút működtethetett, mutatta az utat. A tisztáson kicsit magas volt a fű, de sebaj! Legalább kényelmesebb lesz az alvás a sátorban! Ekkor már hét felé járt az idő, nem is sokat teketóriáztam, felütöttem a sátrat és be is cuccoltam oda. Kikapcsolása előtt még a GPS-re pillantottam, ezen a napon 29,8 km-t haladtam 188 m szinttel, ebben persze benne volt a berettyóújfalui városnézés, viszont nem lett belemérve az a párszáz lépés, ami időre a GPS önkényesen kikapcsolt még a gáton (ezt kézzel pótoltam a trekken). Hazatelefonáltam, hogy túléltem a napot, lediktáltam a sátor pozícióját, aztán megvacsoráztam és egy kis zenehallgatás után (most Vangelis volt a soros a Tűzszekerekkel) el is tettem magam másnapra.
Az esővédő házikó a horgásztó mellett. Nem messze tőle vertem fel a sátrat.
Túranapom trekkje:
- trekk -
