Hollósy Tóth Klára

Nyári dél

 

 

A Duna hullámzó, kék-tiszta tükre

visszavetíti a bársony tűzeget.

Ölében féltve ringatgatja. Büszke,

nézi a sok pufók bárányfelleget.

 

Sütkérezik a lobot vetett napban,

bámulja, ahogy a zenitre reszket.

Gyönyörködik az égi zenekarban,

míg perzselő tükrén végigbizserget.

 

Forr a dél. A hő ájulata remeg,

az izzó lavinafény fele útján…

A világ felett nehéz álom lebeg,

lenn, tücsök játszik egyhangú húrján.

*

A béke tenyerében

 

Fényébe márt az augusztusi nyár,

mámoros ájulását mímeli,

két marékkal szórja szét aranyát,

lángoló vajúdása isteni.

 

A sugárszemű tüzeket dobál,

élnek szívében lázas vágyai,

már lassan-lassan a végére jár,

mit magának sem mer bevallani.

 

Lobokban izzik fel lángcsodája

de egyre szelídül a fényarany,

már nemsokára új évszak váltja

a várakozó csendben hangtalan.

 

Játékos még, a lomb közt összeér,

s átring a béke tenyerébe,

mosolyog rám, de semmit sem ígér

elrontott sorsomért cserébe.