"Az Aszód-Acsa-Nézsa-Penc vonalon futó, szakadásokkal teli, néhol létező, néhol törlőkeresztekkel jelzett piros turista útvonal egykoron a Pest Megyei Piros túra része lehetett?"

 

Ne vesszen el a kérdés, amire nem tudom a választ, ám ha a PMTSZ nyári szünete után végre eljutok a füzettel hozzájuk, akkor megkérdezem, hátha.

 

Addig is, hosszú késés után rövid fejezet:

 

Pest Megyei Piros: Sződ – Kosd

 

A máriabesnyői túra másnapján reggel a napsütötte, fülledten forró nyári időjárásnak nyoma sincs, helyette kellemes hűvös fogad és felhőborította ég. Elvonatozok Sződligetre (Sződ-Sződligetre, de Elvira megismeri) és az előzőekből okulva most megvárom a szinte helyijáratinak számító buszt. Véletlen Csörögig kapok jegyet, ami díjszabásilag ugyanaz, de nekem most pont nem jó. Nem állok neki ezzel foglalkozni, leszállás után Sződön veszek a boltban valami ehetőt, készítek egy közös képet a templom háta mögötti „Isten hozta” táblával és indulok is tovább. A csörögi út forgalma elviselhetően alacsony, az imént elhagyott busz a rövid fordulóidő leteltével valahol a Sződrákosi-patak környékén kerül ki szép nagy ívben. Csörögöt csak kerüli a piros, a leírásban sem szerepel útmegszakítási lehetőségként (a megállóhely infrastruktúráját az épület helye és néhány pad alkotja, ha jól emlékszem), meg aztán, nem is bélyegzőhely. Keresztezem a 71-es vasútvonalat, tőlem jobbra a vácrátóti állomás alakjelzői látszanak. Egy kicsit túrázok a Vác – Galgamácsa – Aszód országúton, eszembe jut az ugyanezen viszonylaton közlekedő vonat, ami diákkoromban a börzsönyi túrák logisztikáját könnyítette. Kár érte.

 

Az Őrbottyán – Vácrátót – Sződ szakaszhoz képest üdítően új jelek visznek fel a Kígyó-hegy (dombnak is elég az) hátára, eleinte sűrű csalitosban, fentebb erdőben. A hupli után beérek Vácdukára, új és újszerű házak közé. A főúton majdnem elcsap egy tolatásba kezdő Setra, és meglepetésemre a piros sáv bevisz a központba, nem kell nulla pontért kitérni bélyegezni. Mi több, a postához bélyegzőhely jelzést festettek, bent pedig olyan természetesen kezelik az igazolófüzetet, mint egy köteg tértivevényes ajánlott levelet. Mosolygósra faragott fej és focipálya mellett sétálok ki a falu szélére, hamarosan visszatérek a térképen is szereplő útvonalra. Távvezeték nyiladékát keresztezem, megint, és a pipaccsal borított dombok aljában elkanyarodok észak felé. Egy feszületnél piros rom jelzés invitál a Csekei kápolnarom felé; ezt a PMP-re készülés során már terveztem meglátogatni, de nem is reméltem, hogy jelzett úton tehetem meg az utat. Felsétálok a domboldalra, visszatekintve nagyszerű kilátás tárul elém a Dunakanyarral. Az a leginkább feltűnő, hogy itt még napsütésben kirándulgatok, de a Duna túlpartján és a Börzsöny felett szakad az eső. A kápolnaromnál előkészítek egy pohár, kalciumos pezsgőtablettával tuningolt vizet. Amíg lepezseg, megnézem a benőtt romot. Az ismertető tábla szűkszavúan nyilatkozik, később a gyors keresésből sem tudok meg lényegesen többet. A kápolnát a közeli (megszűnt) Cseke község lakói építették 1796-ban, és Vácduka, Rád és Kisnémedi lakói számára is fontos búcsújáró helyként szolgált. Azt nem sikerült megtalálnom, hogy mi okozta a viharos állagromlást, de talán nem tévedek nagyot, ha a látogatók elmaradását és Cseke elnéptelenedését jelölöm meg okként.

 

Visszatérek a piros sávra, irány a Burgundia-völgy: ez is jó benőtt, de legalább követhető utat jelent. Menet közben feltűnik egy kis erdészház, nem sokkal ezután jobban járt utakra jutok, majd megérkezem a rádi országútra. Ezzel elérem a térképeim vakfoltját, ami nem számít sokat, mert az eső ebben a jól megválasztott pillanatban kezd szemerkélni. A szemerkélésből percek alatt kitartó zápor fejlődik. Távoli emlékeim szerint itt egyenesen be kellett sétálni Rádra az országúton. A terepen látható jelzés szerint viszont egy rövid szakasz után el kell hagyni az országutat, bemenni a Rádi-patak hídjáig, átkelni, és a túlparton, erdő szélén felsétálni Rádra. Ez a változat a rádi út teherforgalmát figyelve sokkal szimpatikusabb. Az másik kérdés, hogy a magas fűben percek alatt rommá ázik a cipőm és a nadrágom. A jelzett letérőt a kapucni alól nem veszem észre, csak baktatok az esőben egyenesen, amíg fel nem tűnik, hogy egy ideje nem láttam jelzést. Ez gyanús, miért pont ez a szakasz maradt volna ki a felújításból? Visszakanyarodok egy tábor kapujából az utolsó látott sávig. Cseles, mert amúgy simán észre lehetett volna venni a kanyart. Immár a helyes úton megérkezem Rád főútjára, kocsma és bolt közül a boltot választom, veszek csokit és ezalatt lebélyegzik a füzetet nekem. A rövid megállás végére lassan eláll az eső, Rádról kifelé már pólóban sétálok, kezemben lóbálva a csuromvizes kabátot. Domboldalban (hangosan zúgó távvezeték is van) megyek jó magasra, visszanézve terepasztalként nézhetem a falu házait. Az erdőben magánterület tábla mellett bátorít betérésre a jelzés. Bekanyarodok, és két fasor között egy tetvészkedő őzbakot látok, tőlem alig tizenegynéhány méterre. Felőle fúj a szél, és nem erre néz, mázli. Telik az idő, kattintok párat a fotógéppel, semmi reakció. Csettintek a nyelvemmel, erre felkapja a fejét, de azon kívül, hogy gyanakodva néz, nem lép sehová. Ha vadász lennék, már nyúználak, gonoszkodok magamban. A kölcsönös mozdulatlanságot én töröm meg, majd mindenki a saját tempójában áll tovább a helyszínről. Az őz villámgyorsan, kecsesen, egy hang nélkül, én pedig a szokásos szánalmas vánszorgással.

 

Eloldalgok a magánterület szélén, széles dózerút vezet le a dombról, majd benőtt csapás visz be az erdő szélére. Hurrá, már éppen megszáradt volna a nadrágom. Kosd szélén, a Naszály tömbjére nyíló kilátással bukkanok ki a fák közül, tábla mutatja a falu felé az utat. Leballagok, Kosdon búcsút veszek a piros sávtól, majd keresek egy boltot, bélyegezni. A felhők és a nyomott, fülledt idő hatására úgy döntök, hogy a Naszályt ráérek máskor n-edszerre meglátogatni, felszállok a váci buszra, az évzáróra igyekvő, ünneplős diákok közé. A napi második vihart már otthonról nézem végig.

 

-Kékdroid-

 

Képek, nochmal