mousot
2016.07.27
|
|
0 0
41685
|
Kassák Lajos
(Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, képzőművész.
*
Két fűszállal a kezemben Merre és hová menjek most kérdezem magamtól és elindulok bizonytalan léptekkel mint a vakok. Örvénylik az idő hullámzik a tér s íme a megsebzett fák kiégett házak romjai közt merre és hová menjek most. Ki rabolta el a sikátorok kulcsát hogy bezárja felettük az ég kapuját tengernyi kék lepedőt mutassatok a hold fénylő szarvát legalább. A hajnal pirkadását keresem a szelíd rózsaszínű flamingót aki ott vergődik vérbefagyottan az éjszaka mancsai alatt. Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit ki átkozta el az erdőket tengereket a sivatag pálmaligeteit ahol az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen. Hunyt szemeimmel látom mindezt és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját a csókot amivel annyi asszony megajándékozott. Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn hallom saját csontjaim nyikordulását keserű szagokat hoz felém a szél tépett vitorlákkal érkezik tarka repülőhalak kiséretében és nagy zenebonával mint aki tömény alkoholtól részeg. Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én félreismerve lényem üvegét jellemem acélját. Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél. Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon mely a születést összeköti a halállal hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk. Mozart Requiemjét hallgatom éppen és galambok keringenek szobám négy fala közt. Szentlélek hószín madarai ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha arany csőrötök felhasítja a titok burkát s a jóság szeme könnybelábad az örömtől. Világunk minden terheivel a vállamon csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe nem haldokolhat senki hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán nem születhet meg senki hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek. Ó madarak mindenféle madarak amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába. Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk hiába szólnak Mozart kürtjei mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának. A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat egy strucc vagy egy béka feneke alatt. Csak befelé tudunk kérdezni és nincs válaszunk nincsen. Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát mikor a karácsonyfenyő ága először változott lángoló ecsetté a kezemben. Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek álarcában tér hozzám vissza százujjú kezét a vállamra teszi és kérdez. Nem tudok felelni. Egy vagyok én a templom egerei közül baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja. Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok a rozoga falépcsőn föl-le föl-le gyakorta érintve a horizont szélét ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen s a lenge fény járja hajnali táncát a láthatatlan kötélen mely ég és föld között feszül. A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul hogy ki vagyok én miközben bemocskolja lényem üvegét jellemem acélját.
|
|