Buff Epic Trail 2016

 

Szerettem volna valamilyen komolyabb futókihívást idénre. A versenynaptárat böngészve találtam rá erre a katalán versenyre. Harmadik rendezés, idén skyrunning Vb-futam, ráadásul az ultra távon, csak 300 nevezést fogadtak el. Szóval minden adott volt egy jól szervezett, családias versenyhez, amin azért nem ezrek tolonganak. Januárban lement a sorsolás és a nevezés, aztán júliusig ment a felkészülés. Kicsit aggódtam azért, mert ilyen távon ekkora szintkülönbséghez nem volt szerencsém, jelentősebb alpesi versenyből is kettő volt csak (egy feladott Lavaredo két éve és idén egy Zugspitze Supertrail).

 

Amúgy a nevezéskor nem gondoltam teljesen végig a költségvetést. Mivel egyedül mentem, magyar társak nélkül, esélyem sem volt a költségeken osztozni valakivel. Júniusban már épp lemondtam a részvételről, de hála istennek a cég (IFUA), ahol dolgozom, megtámogatott.

 

Budapest–Barcelona repülőjárat, autóbérlés, Barcelonában kis belváros-nézegetés, 260 km autókázás, és már meg is érkeztünk Barruerába, az Aigüestortes Nemzeti Park mellé. Csodaszép, gigantikus hegyek, középkori, kőből kirakott falucskák, mindegyik saját kis katedrálissal, rengeteg kis vendéglő, látszik, hogy turizmusból élnek. Amúgy a helyi turisztikai irodából csencselt térképen a klasszik gyalogos túraútvonalak és kerékpáros tippek mellett külön terepfutó szekció is volt, szinttérképpel meg mindennel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az étteremben Kilian Gourmet márkájú sört árultak, akkor talán érezhető, hogy kicsit más ennek a sportnak az ismertsége itt, mint mifelénk.

 

No, de a verseny.

 

A cél a tisztes helytállás volt, amit valamiért 20 órában határoztam meg magamnak. Meg persze a teljesítés, de az mindig elsődleges és alap.

 

A reggel 6-os rajt meglepő módon sötétben érte a mezőnyt (engem lepett meg, nem a mezőnyt), így fejlámpával indultunk. Álltam a lecsoffadt katalán hegyi zergék, meg a mindenféle nemzetiségű világbajnoki futam résztvevői között a rajtzónában, és éreztem, hogy ez a mai nap nekem való lesz. 2-3 km sík bevezető után rögtön beköszönt a Pireneusok – 6 km-en 1000 méter szintemelkedéssel. Próbáltam óvatosan menni, tartalékolni, és kihasználni az időt arra, hogy megtanuljam használni a terepfutó botokat, amiket életembe először vittem versenyre. Teljes volt a siker, a takaréklángnak köszönhetően a csúcsig szinte mindenki lehagyott, és egyre kevesebbszer szúrtam lábon magam a botokkal.

 

A csúcson (2050 m) konkrétan egy ajtó szélességű hasadékon kellett átbucskáznunk, hogy egy fantasztikus, fennsíkszerű részhez érjünk, tavacskákkal, további csúcsokkal, kőtengerekkel körbevéve. Az ereszkedésnél nagyon vigyáztam a combjaimra, nehogy idő előtt szétverjem őket, hogy aztán 6-7 óra múlva fakockákat megszégyenítő rugalmassággal segítsék az előrehaladásom (amúgy tiszta szívás ez a terepfutás a közepesen felkészült futóknak, fölfelé nem tolhatod – nehogy idő előtt eléhezzél, lefelé meg nem tolhatod – nehogy szétüssed a combjaidat). Szóval igyekeztem „lefolyni” a hegyről, ami jól sikerült, előzgettem rendesen. Kb. három óra kellett az első 20 km-hez, ahol egy komolyabb frissítőpont volt. Toltam narancsot, dinnyét, mogyorókrémes kenyeret, és megindultam nagy lendülettel a követező hegynek, hogy aztán visszajöjjek pár perc múlva az ottfelejtett botjaimért – hiába, nem nőttek még hozzám.

 

7 km-en 800 m szintemelkedés várt, 2350 méter magasra tornásztam fel magam a botjaim segítségével. A hegyek elbizonytalanítottak eléggé, ezért elhatároztam, hogy felfelé úgy megyek, ahogy kényelmes, nem fogom erőltetni, mert nagyon sok van belőlük. Ez a döntés borította a pulzus-tervet, mivel az 150-volt, de nekem a 140 esett jól.

 

Azért a második hegyre megtanultam pár leckét. Egyrészt, hogy mekkora egy tulok vagyok a 20 órás tervem miatt. Az még csak kicsit lepett meg, hogy ezeken a hegyeken felfelé simán jöttek szembe a 20-25 perces kilométerek, no de azt már csak egy hangos „hűbazmeggel” tudtam lereagálni, hogy lefelé is befigyeltek 13-15 percesek. Az egész versenyen igazából 2-3 jól futható dózer volt pár kilométeren keresztül, amúgy olyan szinten volt köves minden, hogy nekem lehetetlen volt haladni. Tipikus terep volt, amikor zaporozsec méretű köveken ugrálva kellett követni a nyomvonalat. Nem kövek voltak az ösvényen, hanem ösvény volt a köveken. Minden lépést meg kellett tervezni, és éreztem, hogy ajánlatos jól kivitelezni, ha nem akartam egy bokasérülést. Persze voltak klasszik erdei ösvények is, de azok meg gyerekfej nagyságú görgeteg kövekkel voltak tele, vagy olyan fűcsomókkal, amire ha ráléptél, nem tudtad, hogy merre fogja ledobni a lábadat. Szóval ehhez a fajta terepfutáshoz másfajta rutin kell, mint ami nekem van, a Hármashatár-hegyen ezt lehetetlen szimulálni.

 

A másik nagy felismerés, hogy csúcsnak kinéző hely mögött mindig van még egy – de inkább több – csúcs. Amikor már azt hiszed egy végtelennek tűnő mászás után, hogy felértél a hágóhoz, akkor az esetek 99%-ában csak oda érkeztél meg, ahonnan kezdődik az a hegy, amiről eléred majd azt a hegyet, ahol át tudsz bucskázni. A legnagyobb hegy volt az egyetlen, ahol a csúcs tényleg az volt, ami annak látszott – de mondjuk ezért rengeteg fohászt mondtam el, miközben haladtam felé.

 

No, de vissza az eseményekhez.

 

A harmadik nagyobb hegyre jó kedvvel indultam el. Ez egy három hegycsúcsot is tartalmazó, közben persze apróbb lejtőzésekkel is megajándékozó tömb volt, amiben 17 km-en 1900 m emelkedés várt. Nem hangzik túl biztatóan majdnem hat óra futás után egy ilyennek nekivágni. Bele is tellett vagy 5 órámba. Teljesen megkészültem, az energiaraktáraim lemerültek, méterenként toltam magam előre a botjaimmal – bár még folyamatosan tudtam haladni. Ahol lehetett, ahol sík részek voltak, mindenhol belekocogtam, a lejtők is jól mentek, de a felfelék teljesen leszívtak. Fejben megírtam az összes facebook posztot, lejátszottam az összes lehetséges párbeszédet a feladásomról, jól körülbástyáztam érvekkel, hogy miért jó döntés ez. Egész jól elvoltam ezzel a mentális zsákutcával pár órán keresztül. 53-nál volt egy frissítőpont, ahol váratlanul volt meleg étel. Nem szokásom, de úgy döntöttem, megérdemlek 10-15 perc ücsörgést a kajálás mellé. Toltam isteni zöldséglevest, mennyei jéghideg tésztát, kólát. Innen még volt 3-4 km a csúcsig. Szuperszar állapotban értem fel. Hideg is volt 2500 méteren, fújt a szél, fejben pedig már szépen összeraktam a kiszállásomat. Erre amúgy csak 67 km-nél, az Espot nevű városkában volt módom, oda kellett leevickélnem. Azonban nagyon fordult a világ. Egyrészt a csúcstól lefelé indult az a szakasz, ami az Aigüestortes Nemzeti Parkon belül haladt (amúgy megkerültük), és hát valami meseszép volt (bár nem igazán futható), illetve a park után még volt egy 7-8 kilométeres ösvény, ideális lejtőzéshez, kövek nélkül. Mivel a ponton elfogyasztott ételek is pont a csúcs után kezdték megtenni hatásukat, és mivel teljesen elkapott a flow a tájtól, aztán meg az 5-6 perces kilométerektől, szépen elillant a feladás gondolata, és minden kisimult. Erősnek éreztem magam, minden klappolt, a lábaim pedig rendkívül jó állapotban voltak. Espotig visszaelőztem mindenkit, aki valaha bármelyik hegyen elhagyott a haldoklásaim közepette. Újra töltekeztem. Ez volt a legnagyobb pont, itt is volt meleg kaja, illetve ide lehetett saját cuccot előreküldeni. Itt is elbüféztem azért vagy 20-25 percet, majd felfrissülve nekiindultam a „rémnek”. 67 kilométerrel és vagy 5000 méter szinttel a lábamban, 12 óra futás után 1400 m szintemelkedés várt rám 8 km-en. Az első órában majdnem 6 kilométert haladtam, a másodikban kettőt. A gyomrom leállt, nem tudtam enni, frissíteni – amint megpróbáltam letuszkolni valamit, azonnal éreztem, hogy jönne vissza, ha tehetné. Ettől aztán elfogyott minden erőm, miközben toronyiránt kellett egy kőfolyamon felküzdenem magamat 2750 méterre, ahol fújt a szél, hideg volt. Először minden 5 percben találtam valami ürügyet amiért megállhatok (pólócsere, szélkabát felvétel, pisilés), aztán rájöttem, hogy ez ürügy nélkül is prímán megy. 15-20 másodperc boton lihegés és 1-2 perc felfele lépkedés kombinációval „haladtam” a sajnos látható csúcs felé (kicsit később sötétedett be). A hegy túloldalán, az ereszkedésnél is rémálom várt: nem ösvényen kellett lemenni, hanem tökön-paszulyon át, egyenesen, elképesztően meredek hegyoldalban. Amikor leértem, egy lankásabb rész következett, úgyhogy úgy döntöttem, mindent vagy semmit játszok az emésztésem újraindítása érdekében, mert így, kaja nélkül nem fogok tudni beérni. Elővettem egy új High5 gélt, amiben van koffein is, és rápróbáltam. Egy korty tizedrésze jutott csak el a nyelvem hegyéig, de azonnal megtette a kívánt a hatást. Mindent kihánytam, ami bennem volt (laikus nemfutóknak jelzem, hogy a tüszi néha lehet a barátunk is, hiszen kijön mindaz, amit nem tudtunk megemészteni, lehetőséget teremtve a rebootolásra). Ittam vizet, ettem sótablettát, és megkönnyebbülve, a felszabaduló adrenalinnal eltelve indultam el a 81 km-es nagy etetőponthoz. Nem ment persze könnyen ez a hegy sem, lassan haladtam, de végül odaértem.

 

Szuper vendéglátás volt, megtapsoltak, amikor beléptem a vendégházba, azonnal kérdezték, mit kérek, jött orvos is, hogy minden okés-e. Ettem meleg levest, tésztát, kólát, szendvicset, narancsot. Megint megajándékoztam magam egy hosszabb szünettel – ami majdnem végzetes lett. Előbb a „ledőlök aludni egy fél órácskára” projekttel kezdtem el foglalkozni, utána meg hidegrázásom kezdődött (gondolom, szegény szervezetem azt hitte, vége van a megpróbáltatásoknak). Éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha tovább maradok, úgyhogy gyorsan visszaöltöztem, és megindultam az utolsó két hegyre, majd pedig az egyben 1600 m ereszkedésnek. Indulás előtt elkaptam egy beszélgetést, amiben egy helyi erő magyarázta, hogy a következő hegy az okés, de az utolsó, az nagyon-nagyon durva.

Igaza lett. Az első hegyre simán felvitt a frissítés lendülete (ezt előre ki is találtam, hogy így lesz). Utána egy meglepően hosszú ereszkedés következett a szokásos bokaforgató kőfolyamos fajtából, majd egy olyan katlanba érkeztünk meg, amit minden oldalról elképesztően magas hegyek vettek körül. Egyértelmű volt, hogy valamelyiken át kell kelnünk, más lehetőség nincs. 90 kilométer és közel 7000 méter szintemelkedés után még 600 méter emelkedés várt 4 km-en. A sötétben látni lehetett a hegyen kószáló fejlámpák fényeit, amire először azt hittem, hogy repülőgépek jelzőfényei, olyan magasan voltak.

 

Az utolsó hegy mantrája segített feljutni. Nagyon lassan mentem, vagy 10-15 ember is lehagyott, de az volt a cél, hogy felérjek. Mivel a frissítésem nem volt ideális (egy-egy harapás csokit, egy-egy korty izót és vizet tudtam bevinni), tudtam, hogy alacsony intenzitással kell mennem, ha fel akarok jutni a tetejére. Az utolsó 500 métert leszámítva egyenletesen tudtam haladni. A sötétség jótékonyan beburkolta az előttem tornyosuló feladatot, elvoltam a fejlámpám fényével és azzal, hogy a követező útvonaljelző táblácskáig eljussak. Ezzel a technikával kb. 50 méteres szakaszokra bontottam azt a 4000 métert, amit meg kellett tennem. Sikerült, így már csak 15 km és 1600 méter ereszkedés várt rám. Ebben is volt minden, amiről korábban írtam – fűcsomók, kis kövek, nagy kövek –, minden, ami a haladást akadályozza, de nem érdekelt. A lábaim jó állapotban voltak, nem hiába őrizgettem őket, haladtam rendesen, sorra előzgettem az embereket. 9 km után találkoztam végre Jucikával, ez érthetően nagyon vonzott, és jó lendületet adott eladdig. Nagyon jól mentem, az utolsó 9-10 km-en, ahol már lehetett haladni, simán hoztam a 6 percen belüli kilométereket, ami az előzményeket tekintve örömmel töltött el. Vagy 8-10 embert megelőztem, egyértelműen a combjaim állapota miatt.

 

A célba érkezés hangulata hajnali 4:50 körül nem volt fesztivál jellegű. 15-20 ember volt a célzónában, de azért volt hangulat. Épp olyan családiasra sikeredett, mint amilyet kerestem.

 

Nagyon jó érzés volt, hogy célba értem, főleg úgy, hogy amikor nagyon rosszra fordultak a dolgok, nem adtam fel, hanem meg tudtam oldani a nehéz helyzeteket, fel tudtam támadni reménytelen helyzetekből, és a célba szuper jó állapotban érkezve, végigcsináltam ezt a gyönyörű versenyt. Erre készültem közel fél évig, és bár szinte minden az ellen szólt (tapasztalat, ismeretlen terep, ismeretlen műfaj), hogy ez sikerüljön, mégiscsak meglett.

 

A helyezésem (88) és az időm (22:48) nem valami fényes. Szerintem vagy másfél órát elbüféztem, meg hát nem egy bevállalós taktikával mentem, de a lényeg most nem is ez volt. Amúgy ez az idő tavaly (amikor nem volt világbajnoki futam) a 22. helyre lett volna elég.

 

Jó volt, hogy sokan szurkoltak a távolból, kicsit ez is segített a nehéz pillanatokban. Jólesik, hogy sokan követték a versenyt, és hogy sokan gratuláltak, de azt azért megjegyzem most is (ahogy mindig), hogy ez végül is csak futás, nem több, nincs benne semmi hősies, sőt, voltaképpen öncélú és haszontalan dolog. Kizárólag nekem jó.

 

A szervezés profi volt. A pályajelölés szuper, eltéveszthetetlen, kb. 30-50 méterenként szalag és zászlócska. A frissítőpontok szerintem jó helyen voltak, bőséges volt a kínálat. Mindenki szurkolt, a turisták is, a lakosok is, ment a „venga-venga” ezerrel. A hangulat csodás, a környékbeli falvak ráépültek teljesen az eseményre.

 

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki kemény kihívást keres, de nem vonzzák az UTMB-szerű tömegrendezvények.

 

Köszönöm Jucikámnak, Olivérnek és az IFUA-nak, hogy itt lehettem, és hogy sikerülhetett!