Meglett... itt a szovjet.

 

 

Először teljesen reménytelennek látszott. Amikor lomb van a fákon, itt olyan bozót van, hogy azt hittem, végképp eltűnt benne. 

El is mentem mellette, aztán megláttam-egy horogkeresztet. Valaki szükségét érezte, hogy kifújkáljon néhány ilyen önkényuralmi jelképet az oroszok bosszantására, holott, mióta kimentek az országból, nem hinném, hogy újra erre jártak volna.

              

Innen már azután nem volt nehéz kiszúrni, hogy ez a lejárat. Valami rovarok dongtak, ami félő volt, hogy darázs, rosszabb esetben lódarázs, de csak légy volt.

 

                

 

Leballagtam,  bementem az alsó ajtónyíláson, aztán elértem egy falat. Kétoldalt nyílt egy-egy helyiség, mind a kettőben vaksötét. A telefonom egyetlen LED-égője itt nem ért semmit. A hátizsákomban az idők során a zseblámpa szép csendesen lemerült. A fényképezőgép vakujával meg nem mertem próbálkozni, mert nem tudtam, mennyi van még az elemekben, és, mint később kiderült, a gyanakvásom nem volt hiábavaló. Gyufával olyan tíz centit lehetett bevilágítani.

 

                                

 

      Hiába volt minden, ki kellett jönnöm, azzal, hogy legközelebb hozok lámpát friss elemekkel, nem is egyet.

 

                                                       
                   Kintről így néz ki a bejárathoz vezető ösvény.                                      A lejárat hátulról.

 

                                                     

 

                                           A bázis egyik őrtornya, már, ami megmaradt belőle.