Bókay János

(Budapest, 1892. július 10. – Budapest, 1961. július 16.) magyar író, műfordító.

*

Ott

Ott kéne élnem dús rétek között,
Ahol darázs döng a virág fölött,
Hol a rétalja öblös kikötő,
Úszó vitorlás a szitakötő.

Ahol a barna, szikkadt anyarög
Csizmám alatt mogorván dübörög,
Hol az alkonyig nyujtózik a tarló
S a hold helyett az égen fényes sarló.

Hol barnabőrű asszony és legény,
Szemvillanása, dereka kemény,
Ahol istenáldott kenyér a bor,
Ahol halál után is áll a tor.

Ahol a vastag éj úgy leterül
Mint fázó bárányra a pásztorszűr.
Sötétet, csendet csak az eb ugatja,
Pimasz emberszó át sosem lyukasztja.

Ott kéne laknom tornácos kis házba',
Káromkodva, vadászva, pipázva,
Ahol a nap a pitvaron ragyog,
Ahol érezném, hogy magyar vagyok.

Templomba járnék, átalkodott pogány,
Fohászkodnék a szent litánián,
S beinvitálnám aztán a papot,
Hogy borba mártsuk a vasárnapot.

Pohár, tarokk, jó zsíros anekdóta,
Politizálás, néhány régi nóta,
Hogy bent felsírjon egy-egy ősi húr, -
És én volnék a tekintetes úr.

Jegyző, tanító, mind édes komám,
(Csak a doktort kezelném mostohán)
Kutyául bánnék a botos ispánnal,
De emberül a lyányszemű vizslámmal.

Ott kéne élnem, hol a szelid dombnak
Karcsú tornya van, s a karcsú toronynak
Ágyúércből öntött öreg harangja,
S a vén harangnak borús, méla hangja.

A földre dőlnék, ha az óra int,
Barna magyar rög lehetnék megint,
Melyből a délibábos ég alatt
Magyar búza, magyar élet fakad.