Hát, valójában mindig terepen futok. Folyópart, gát, mezők, madarak. Gyakran lejtőzők a gát oldalában is. Sokan azt gondolják, hogy sanyargatom magam, de ez  nem az. Egyébként az említett "kiégésem" abban nyilvánul meg leginkább, hogy már nem érzem mindig a belső kényszert az edzésre. Szerencsére azért a környezetem segít ebben és időnként kapok motivációt: ".Nem következik ma edzésed?" A természetet én sem unom, csak lehet, hogy szívesebben nézegetnék sétálgatva. Hülye dolog ez, mert ma is mentem egy 12 kilométeres távot az említett árvízi töltésen. 30 fok, tűző nap 15 óra után indultam és kényelmesen 5:10-es ezrekkel értem haza. De futás közben ma is az járt a fejemben, hogy holnaptól úszni fogok. Csak az a bibi, hogy ez már többször megtörtént, de mindig visszajutok a loholáshoz valahogy. Biztosan van ráció a csoportos edzésben, de számomra az egyedüllét a vonzó az edzésben. Köszönöm mindenkinek a tanácsokat, azért nem futamodok én meg,  Csak egyre többet morgok.:-) 56 évesen lehet, hogy ez már természetes velejáró?:-)