Szabó János: Valahol megállunk

Valahol megállunk a rohanásban, 
falnak támaszkodva liheg a szándék, 
lelassult vágyak hevernek rakásban, 
madzaggal átkötött, megunt ajándék. 

S a megtorpanásban megáll az idő, 
dermedt-ijedté hökken a pillanat, 
aszfaltba ragad a változó jövő, 
kővé szilárdul a képlékeny anyag. 

Csak egy villanás, mégis évezredek 
poros bölcsességét zárja magába, 
lapra festett sorsok, jóslatok élnek, 
megváltó tanok tűnnek fel, hiába. 

A hétköznapok horpadt bádog-álmok, 
üresen kongó, fénytelen, matt percek, 
lázongó évek, lefojtott zsarátnok, 
korhadt fájában nyugtalan szú perceg. 

A pillanat ahogy jött, elenyészik, 
dolgavégezetlen tántorog tova, 
gyűrt tarisznyában igazsága érik, 
törékeny hátán vásott cipők nyoma. 

Víztiszta szemek merednek a mába, 
suta bábként lendül drótján a jelen, 
ébredő énünk szegődik nyomába, 
s rohan mellette tovább önfeledten.