Egyéni K100

 

Felkészülés, Mátrabérc 2016.

Idén 8 km-rel kevesebb, mindössze harmadannyi gyalogos km-em van, mint az utóbbi években. Szerencsére munkába bringával járok, ez napi 2*19 km tekerés.  A keringés tehát rendben, de a két mozgásforma nem ugyanaz. Ha fegyelmezetten megyek és Mátrakeresztesen továbbengednek, akkor meglesz a teljesítés.

A taktikát annyira jól sikerül betartanom, hogy néhány mondat után nagyon kedves ismerőst „zavarok el” magam mellől. „Bocs, de nekem a teljesítés fontosabb a csevegésnél.” Amikor újra egymás mellé kerülünk szabadkozom. Szerencsémre megmenti a helyzetet: „Kinizsin és Mátrabércen nincs barátság!”

Keresztesen továbbengednek, így 12:46-alatt kilencedszer is teljesítem a túrát.   

 

Kinizsi100.

A sors úgy hozta, hogy 3 óra alvással, a napi problémáktól nem elszakadva, azaz lelki ráhangolódás nélkül indulok.

Békásmegyeren meglátom a gomolygó fekete felhőket, és felvetődik bennem a visszafordulás. Végül mégis az indulás mellett döntök, esetleg Dorogról hazavonatozok.

Készítettem időtervet, 20 (és 23) órásat, kb. 5:18-kor indulok. A gimnáziumhoz nem megyek be, így rögtön eltévedek. Később elvégzem amit otthon nem sikerült, így az Ürömi műúthoz máris 600 méter többlettel és 19 perc késéssel érek. Az időterv pedig fontos, estére jön az eső. Négy óra ázással kalkuláltam, de minden perc késés ezt növelni fogja.  Annyira az időterv lebeg előttem, hogy Kétágúhegynél, sőt Dorogon is eltévedek. Újabb 200, és 300 méter kerülő. Ez így nem jó. Nem haladok gyorsabban, csak fogy az erő. Az elsődleges - „Eltévedni nem szabad.” - szabályomat nem tartom be. Innen átprogramozom magam az átázós lassabb teljesítésre.

Egyenlőre a nap melegen süt, felveszem a sapkát, nem lenne jó pirosra sülni.

11óra 49 perc alatt érek Mogyorósbányára.

 

Öreg-kő előtt megjön az eső. Nem esik folyamatosan, de arra elég, hogy átázzak. Pélin a forrásnál vízvétel, és beöltözés. Anorák felső, hosszú alsó, fejlámpa, kaja zsebbe. Bajig nincs megállás, nyomni kell. A K100 második fele gyorsabb, de kell is gyorsulni, mert kilométer arányosan masszívan kívül vagyok a 24 órás teljesítésen. Bika völgynél elered az igazi „hideg őszi eső”. Lámpát kapcsolok. Erőltetem a tempót,  folyton számolom az időtervet, és csak ázok és ázok. Pilismarót után a murvás útról apró kavicsot teszek a zsebembe. Vásárfia Túrafia gyanánt viszem a kedvesemnek.

 

A Bányahegyi tisztásra érve eláll az eső, kitisztul az ég.  Mesekönyvbe érek, mely mintha egyetlen lapon szeretné bemutatni az éjszakai erdőt. Az égen telihold világít, négy-öt szempár közül választhatok melyik tükrözze vissza a lámpám fényét. Madarak, menyét (?) mókusok, őz, és ki tudja hány féle állat bújik elő. Ugrándoznak vagy figyelnek a holdvilágtól megcsillanó vizes fűben, fák ágain. Ha nem fáznék – és lenne időm –  leheverednék és csak nézném, bámulnám ezt a csodát. Órámra nézek és kényszeredetten haladok tovább.

 

Hol esik, hol eláll. Elérem a Vértestolnai műutat, majd Koldusszállást, sehol sem időzök.

Ami ezután jön arra nem számítottam. Kővel felszórva a dózer út. Ahol eddig járható volt, ott is. A cipőm jobban teljesítő, (Az elmúlt nyóc évben az ilyet már rég a kukába dobtam, most varrom, foltozom, ragasztom, kénytelen jobban teljesíteni.) lábamban sok kilométer, a talpam órák óta vízben, és a köveken szenvedek. Keresem a kevésbé göröngyös részt, jobbra-balra ingázok remélve, hogy a másik oldalon jobb az út. Keservesen fogynak a hátralevő kilométerek. Az Aranylyuki elágazásnál jobbra térek le a piros sávra. 50-60 méter után nem tetszik a táj. Visszafordulok, és megyek tovább a sárgán. Pár méter után megvan a helyes jobbra kanyar. A Szt. Péter templomromnál rázendít az eső. Megváltásnak érzem ahogy csúszkálok a sárban. Bajon felerősödik a szél. Cipzár teljesen fel, és szűkre húzom a kapucnit. Nem veszem fel az anorák alsót, minél hamarabb be akarok érni, legyen már vége. Tatán a Szegfű utcánál megállok gondolkodni. Bizonytalan vagyok az útvonalban. A rengeteg eltévedésem után nem a bizonytalan helyes utat, hanem a biztos helytelent választom, "ahol a csorda szokott" a Diófa utcán megyek végig. 4:51-kor fogom meg a tábor kapuját. 23:33 alatt teljesítem a távot.

          

Visszafele az Ifjusági Tábortól a helyes úton indulok a vasútállomás felé. Eltévedek. Esőben, szélben elcsigázottan átázva vacogva közel a kihűléshez nem sok hiányzik, hogy valamelyik házban felcsengessem az alvókat, és megkérdezzem merre van az állomás. Végül a helytelen de ismert úton érek oda. Ez Újabb 1100 méter kerülő. 

 

A kedvem egyre rosszabb. Az elemekkel való küzdést vállaltam, arra számítottam. De miért nem féltem az erdőben? Tíz éve egy hasonló megmozduláson még féltem. Azóta tervezem és várok egy ilyen éjszakai menetelésre. Teljesen más éjszaka úgy menni az erdőben, hogy nem jön utánam senki. 2006-ban egyedül, magamra utalva olyan volt, mint egy zarándoklat, mint egy „lelki megtisztulás.” Most néhány vad hirtelen megugrása utáni 1-2 másodperces ijedtségen kívül a félelem gondolata sem jött elő. Egy vágy, egy álom tört darabokra, csalódottan érek haza.

 

Számvetés.

A Bányahegyi 10 perc az felejthetetlen, azért az egészet újra vállalnám.

Mégis egyre többször gondolok arra, hogy miért csinálom. A válasz tudom, a striguláért, hogy ki legyen pipálva: ez is megvan.

Érdemes ennyit áldozni ezért? Régi kedves ismerőst elzavarni a Mátrabércen, mert a teljesítés fontosabb?! Tíz éve várt álmot elveszteni, mert a feladat teljesítése annyira leköt, hogy nem marad időm/erőm félni sem!

 

Bízom benne, hogy később jobban fel tudok készülni és a túrákon lazíthatok, ismét mehet a buli. Akkor biztos sajnálnám, ha megszakítanám a teljesítési sorozatot.

Ha viszont marad ez, – így hatvan év fele közeledve – előbb-utóbb úgyis el kell engedjem a teljesítéseket.

A lendület még visz, de minden egyes felkészületlen alkalom fokozottan hozza előbbre az utolsó megmérettetés időpontját.