Várnai Zseni

Anyám az őszben


  Oly kicsinyre zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

  Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam anyámat élni.

  Mint dús gyümölcsfa, megszedetten,
áll ő kopárra, szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

  Gyümölcsei már mind leértek,
magába néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmulásnak,
lassan a földberoskadásnak.

  Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

  Termő porából élet érik,
aranyszive a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.