2016. ápr. 16.-17. Mátrabérc Trail Ultra (MB Trail + Muzsla Trail)

2. rész - A kimúlás napja

Bocs, bocs, tudom, hogy már jobban vártátok, mint a Trónok harca új évadját, de rohadt sok a meló, valahogy nem sikerült nekiülnöm a folytatásnak. Amúgy is meg akartam várni Pinyót a coming out-tal, de már beismerte az aknamunkás tevékenységét. :) Jöhet az én sztorim.

Szóval elrajtoltunk a szokásos útvonalon. Eleinte torlódásokkal haladtunk a néha szűk ösvényeken, de mivel a mezőny első harmadába álltam, egy idő után kezdett tisztulni a pálya. Érzésből igyekeztem visszafogni magam, figyeltem a szuszogásomat, ne legyen túl erős, és a megerőltetéstől is távol tartottam magam. A lejtőkön nagyon ügyeltem, hogy ne csapjam szét a combjaimat, az emelkedőkön viszont kicsit odaléptem, ha az előttem lévőt túl lassúnak találtam. Egyszer csak hátulról megjelent Pinyó. Ettől kissé meglepődtem, azt hittem, ő az élboly után van valahol a 2., 3. vonalban. Gondoltam, okosan óvatosan megy, mint elsőbálozóhoz illik. Egy darabig egy csoportban mentünk, de ő lefelé más dimenziókban mozog, elhagyott. Az első frissítőt kb. percre pontosan a tavalyi idő alatt értem el problémamentesen. teletöltöttem a kulacsomat, majd megkezdtem az Oroszlánvár meghódítását.
Később összeállt egy kisebb csapat is, mentünk,  mendegéltünk és szépen elmentünk rossz irányba a frissen túrt széles erdészeti dózerúton. leszegett fejjel, mint a birkák. Ugyan Pinyó egy idő után megállt gyanút fogva, hogy nincsenek se jelzések, se szalagok, de hátulról egy sporttárs bátorított bennünket, hogy menjünk, csak, jó az irány, erre volt a szalag! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, így jutottunk mi is még tovább pár 100 méterrel, ahol egyszer csak vége lett a túrt útnak. Pinyó ránézett a túra gps-ére (!!), és mutatta, hogy ahelyett, hogy a gerinc jobb oldalán haladtunk volna a szintúton, a bal oldalán vagyunk. No mondom, én már nem megyek vissza, úgyis tiszta szopás meghágni a gerincet, abból előny nem lehet, inkább nekivágtam a magaslatnak. emelkedtünk vagy 50 métert 150 méteren, rúgtuk az avart, aztán csal felértünk, és láttuk alattunk, hogy jönnek a figyelmesebb versenytársak. Kerestem egy nem túl nyaktörő részt és leereszkedtem az ösvényre. Épp Szűcs Fatiék mögé sikerült beérnem. Úgy gondoltam, ők mögöttem voltak, ezzel megnyugtattam a lelkiismeretemet is.
Itt több hibát is elkövettem:
1. kispistáztunk. Mint később kiderült, plusz szint ide vagy oda, nyertünk vagy 2 percet a levágással. Hamu a fejemre, nem volt szándékos, de nem vagyok rá büszke.
2. az útvesztés izgalmában letojtam a kontrollt. Mentem ahogy bírtam, és mikor Fatiékat is befogtam, őket is igyekeztem minél hamarabb "visszaelőzni". (Persze nem is igaz, hogy "vissza".)
Kékes már viszonylag közel volt, hamar odaértünk 2:35 alatt, ami 5 perccel jobb, mint a tavalyi. Ügyeltem, hogy ne tököljek sokat a pontokon, bekaptam pár falatot, újra feltöltöttem a kulacsot, majd tovább rongyoltam. A Som-bokornál szépen összeverődtünk páran, köztük Fati, Vincze Zsófi, a későbbi női 2.. Én pedig megmutattam, hogy robog le egy zerge a meredélyen. meg is történt, aztán a következő pár száz méteren elfogyott a hajtóerő. Mentem én, de már nem esett jól. A pulzusomról ugye okos döntésemnek köszönhetően nem volt pontos információm, érzéseimre hagyatkozva próbáltam visszavenni, és visszadolgozni magam a versenybe. Galyáig még egész jól mentem, de Hegedűs Zsuzsa a célban azt mondta, már elég szarul néztem ki. Hát boldog az nem voltam, az biztos. Hozzá kell tegyem, perce hoztam a tavalyi időt.
Innen jön egy jól futható szakasz, megtettem, amit lehet, még előztem is Ágasvárig, de ott beütött a krach. Jött egy láthatatlan gorilla és ráült a mellkasomra. A mancsaival meg a torkomat fojtogatta. Aztán a lovaglóm is elkezdett görcsölni. Az ereszkedés is szenvedős volt, de mikor leértem a Csörgő-patak völgyébe, és csak becsületből kocogtam, mert legszívesebben sétáltam volna, már csak az mentett meg az összeomlástól, hogy megláttam magam előtt Pinyót, hasonló tempóval araszolni. No, gondoltam, ez neki sem a legjobb napja. Mátrakeresztesre 12 perc mínusszal értem már 5:23-ra. Nem kapkodtam el a frissítést, betoltam mindent, amivel kapcsolatban bármi esélyét láttam, hogy segíthet. Só, savanyú uborka, kóla, energia shot, gél, banán, aztán továbbálltam.
(Itt azért megjegyezném, hogy ez nem volt ilyen egyszerű. Megfordult a fejemben a feladás gondolata, annyira vacakul voltam. A levegővétel nehéz volt, ismét előjött a régi ismerős érzés, hogy kb, 1 liter levegőt tudok a tüdőmbe beszívni, nem volt erő, néha a hányinger is kerülgetett. Ugyanakkor nem akarok precedenst teremteni, hogy fel is lehet adni, ami mennyivel könnyebb megoldás ugye? Véget érnek a szenvedések, az ember leheveredhet a fűbe, hozathat magának egy sört a kocsmából... :) ) Nem!! Mert aztán este már nem nézek a tükörbe, nem nézek a haverok szemébe, akik végigcsinálták talán épp úgy szenvedve. Ugyan teljes ellenérzéssel gondoltam a hátralévő nagyon nehéz 12 km-re, de mentem tovább.
Hát, volt már jobb érzés is felgyalogolni a Muzslára. Bal láb, jobb láb. Csak ami kijön. A vízszinteseket, szolid lejtőket szelíden megkocogtam, a többit cammogtam. Egyszer úgyis elfogy a hegy, aztán a másik oldalon majd csak legurulunk. Mikor valaki elhúzott mellettem, igyekeztem visszafojtani a zokogást. :)
Végül eljött a 3. pukli, és megkezdhettem az "ereszkedést". Persze tudtam, hogy nem az. Ekkor jött az újabb próbatétel: mindkét sarkam elkezdett rohadtul fájni. Sejtettem, hogy méretes vízhólyagok okozhatják ezt, ami meglepő, mert sosem szokott a lábujjaimon kívül máshol felhólyagosodni. Talán a zokni választás volt hibás. Nagyon nehéz úgy ereszkedni a meredélyeken, hogy az ember igyekszik előtalpon futni, azt is úgy, hogy a lábujjait se szedje ripityára. A combjaim is betonból voltak már, de tettem a dolgom. A Diós-patak medrébe érve aztán az utolsó lépésnél beugrott egy frankó kis görcs a combomba. Már csak a púp hiányzott a hátamra. Aztán megmásztam a rettegett patakpartot, és kocogtam tovább a falu irányába. Nagyon nem bántam volna, ha már bent vagyok és végre lerogyhatok a fűbe. Erőnlétemről annyit, hogy van ott egy 100 méteres szakasz, kb. 1 méter emelkedéssel: szépen meggyalogoltam. A faluba érve aztán mögülem hirtelen megjelent Szimandl Anita és Kuris Oszi (plusz még egy lány) vidáman csacsogva, és a képzeletben a hónom alá nyúltak; az ő lendületükkel tettem meg az utolsó 200 métert és értem a célba.
7:29. 45 perccel a tavalyi eredménytől, legalább 30 perccel az idénre minimálisan várttól elmaradva, nagyon rossz bőrben. Később Yoyookával sebeinket nyalogatva, félve tettük fel magunknak a kérdést: hogy lesz ebből UTH?!!

(Következik: Muzsla Trail - kis szépségtapasz)