Világos különbséget kell tenni a helyesírás és a kiejtés között. A románok irodalmi nyelve sokáig az egyházi szláv volt (ahogy a magyaroknak a latin), ezért a legkorábbi grafematika a cirill írásra támaszkodik, ahogy ez Neacşu (azaz Някшу) bojár leveléből is látszik. A hagyományosabb alapokkal rendelkező cirill helyesírásban az általad felvetett esetben nem is -и (-i) betűt írnak, hanem lágyjelet (-ь), vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Moldovan_Cyrillic_alphabet#Example_text
Vagyis a latin írású unghi helyett унгь áll, amely egyben jelzi is, hogy az utolsó jel helyén semmilyen hang nem áll, hanem az csak az előtte álló /g/ palatalizált (azaz lágy) ejtését jelölő írásjel. A szó mindössze három hangból áll, az APhI/IPA átírásával jelölve az [u], a [ŋ] és a [ɡʲ] hangból. Az újabb, latin betűs román helyesírás sokkal kevésbé „hangjelölő”, mint a cirill, mert pl. az i jelnek három olvasata is lehet. Így a cirillikával az eltérő ejtésnek megfelelően eltérő írásképe van az egy szótagos примь [primʲ] ’elsők’ és a két szótagos прими [primi] ’kapni’ szónak, míg a latin ortográfiában mindkettő egyaránt primi alakú.
Közbevetőleg megjegyzem, hogy nemcsak a helyesírás és a kiejtés között kell különbséget tenni, hanem a tényleges kiejtés és aközött is, ahogy azt más nyelvet beszélőknek sután elmagyarázzák. A magyarban nincsenek palatalizált hangok, így ezt az ejtésmódot úgy szemléltetik, mintha egy rövid /j/-szerű hang követné az alaphangot. De ez nem igaz, mert nincs plusz hang, csupán a nyelvhát áll az ejtés közben sajátosan (amit a magyar akkor tud körülbelülileg könnyen produkálni, ha a nyelve már előkészül a követő [de amúgy ki nem ejtendő] /j/ hang artikulására).
Az unghi esetén egyébként a nyelvtörténetből következik, hogy a végén sosem volt /i/ hang. Lágy ľ [lʲ, ʎ] volt ott, és a dákorománból (NB. ez a szaknyelvi terminus a romániai románra még akkor is, ha a dáko-román kontinuitást tagadjuk) ez a hang eltűnt, a helyén csak a lágyság maradt, amelyet még a megléte alatt a megelőző mássalhangzón okozott. A *helyesírás* tett csak oda -i-t, és csak azért mert az a lágyság írásjele. Az etimológiai alap a latin angulus ’szög’ szó, amely még a vulgáris latinban szinkópával anglus lett, amely a az órománban *îngľu [ɐŋɡʲʎu] alakúvá lett, és ebből az egyik nyelvjárásban lett az archaikus nyelvjárásokban înghiu [ɨŋɡʲʎu], az újítóbbakban unghi [uŋɡʲ]. Vö. https://en.wiktionary.org/wiki/unghi
S hogy a jelenkorban a román nem nyeli el a szóvégi -i-t, azt mutatják az olyan új átvételek is, mint a taxi [taksi]. Továbbá az igék fontos osztályát alkotják a teljes -i-re végződők stb.
Nem kétséges, hogy a román korai szakaszában volt szó végi lekopás, de – hacsak a dáko-román hipotézist nem támogatjuk – ekkoriban a magyar és a román igen kevéssé érintkezett. Példákon bemutattam, hogy az ómagyarban is lekoptak a rövid szóvégi magánhangzók (már a honfoglalás után, de még a román felvándorlás előtt), vö. csak a híres „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” kifejezést.
Ha már mindenáron kontaktushatást keresünk ezen a téren a magyar és a román között, akkor az inkább fordított lehetne. A magyarban ui. minden rövid szóvégi magánhangzó lekopott, a románban pedig csak az -i-ről vélekedsz így, és részben az -u-nál figyelhető meg. A többi rövid végmagánhangzó, az -a, az -ă, az -e változatlanul megmaradt. Ilyen szinergiáknál mindig a teljes változás tekinthető az eredetinek és a részleges a másodlagosnak. — De a magyar → román hatásnak sem látom az alapját. A szóvégi hangsúlytalan magánhangzók redukciója és lekopása annyi nyelvben annyiszor megtörtént (többek közt a germán és szláv nyelvekben is), hogy kontaktusjelenséget ennek fellépéséhez nem kell feltételezni.
-----
A végére teszem az arra való visszautalást, hogy eufemizmussal szólva aránytalannak tartom azt a vélelmedet, miszerint amiatt, hogy a románban a szóvégi -i elmosódik-lekopik a jelenkori magyar nyelvhasználókat befolyásoló érvénnyel, ez ebből következően a Sepsiszentgyörgy név esetén a szó közepén megtörténne úgy, hogy e mögött semmi tényleges román minta nincs (mert hogy a Şepşi elnevezést ők maguk nem használják). És hogy az -i és csak az -i románban történő szóvégi elmosódás-lekopása olyan drasztikus rövidülést okozhatna a magyarban, mint a Sepsiszentgyörgy → Sepsi, Csíkszereda → Csík. Úgy hogy a románban ilyen drasztikus rövidülés nem mutatkozik.
Egyébként Hódmezővásárhely helyett is mondanak újabban Hódmező-t, ez tiszta magyar vidék román hatás nélkül. Ezt pusztán az az igény hozza létre, hogy az ilyen túlburjánzott elnevezések helyett valami könnyen használható köznapi formával lehessen élni. Ez a motivációja az ún. beceneveknek is: az emberek a múltban és a jelenkorban is nehézkesnek találták azt, hogy valakit az anyakönyvezett nevén Desiderius-nak nevezzenek, ezért ezt lerövidítették Dezső-nek (és ez olyan gyakori lett, hogy az anyakönyvi szerepben is felváltotta az eredeti formát).
Én ugyan nem tudom, hogy igazad van-e akkor, amikor a Sepsiszentgyörgy helyi magyar ejtésében az i elmosódását vélelmezed, de ellenkező adat hiányában elfogadom. Jeleztem, hogy szerintem az a Horger-törvény következménye, amire te azt válaszoltad, hogy „az -i eltűnése szóközben elég erőltetett szerintem, ugyanis 'pssz' msh-torlódás lép fel, amit ugye a nyelvünk nem szeret”. Kétlem azonban azt, hogy ezt a torlódást a román szeretné, így ezt megint nem lehet a románhoz kötni. Nem mellesleg én úgy látom, hogy a román sokkal kevésbé tolerálja a mássalhangzó-torlódásokat, mint a magyar: nem tudok arról, hogy létezne olyan potenciális szó a románban, mint a magyar falanxstratégia, ahol hat mássalhangzó találkozik a /nkszstr/ klaszterben. Persze a köznapi kiejtésben ez a magyarban is /nstr/-re (sőt /nsr/-re) egyszerűsödik, mert a köztudott hasonulások mellett ilyen egyszerűsítő fonotaktikai változások is fellépnek (többek közt rendszerint a Szentgyörgy-ben sem ejtjük ki a t-t). És ezek az automatikus egyszerűsítések akkor is fellépnek, ha a Sepsiszentgyörgy-ből kiesik az i. Ha vesszük az egészség szót, akkor látjuk, hogy /sz/ + /s/ → /ss/ hasonulás lép fel, az ellenkező kapcsolat esetén pedig /s/ + /sz/ → /ssz/, és azt is tudjuk, hogy másik mássalhangzó mellett a hosszú mássalhangzók lerövidülnek. Tehát a lerövidült *Seps-szentgyörgy ejtése egyszerűen /sepszengyörgy/, esetleg /sepsengyörgy/ lesz. Jelezném, hogy a Csongrád helynév kialakulásánál sem volt gyakorlati akadály a második szótagi magánhangzó kiesésénél, az, hogy ezzel olyan /rngr/ torlódás lépett volna fel, „amit ugye a nyelvünk nem szeret”: egyszerűen ez a torlódás leegyszerűsödött.
