LvT Creative Commons License 2016.03.26 0 3 8488

A nyelvtudományban inkább az a bevett álláspont, hogy a nyelvek folyton változnak „maguktól”, külső ok nélkül, mint az ellenkezője. Csak a legutóbbi időben történt, hogy a ly > /j/ változás teljesen végbement a magyarban (Kazinczyék még ejtették a ly-t ezért vették be az irodalmi nyelvbe, miközben a zárt ë-t nem ejtették, ezért az kihagyták). A másik szemléletes példa a polinéz nyelveké, ahogy sorba meghódították a korábban lakatlan óceániai szigeteket, szinte minden szigeten sajátos nyelvváltozat alakult ki, amely a hangrendszerében is eltér a másiktól. És itt kontaktusjelenségeket nem tudunk felvetni. (A hawaiiban például k > [ʔ], t > k**, [ŋ] > n*, f > h*, [s] > h változás történt, amelyből a ** jelzésű egyedül erre a nyelvre jellemző, a * pedig eltér a legközelebbi rokon tahititől.)

 

Az anyanyelvünket nem tanuljuk, hanem utánzással sajátítjuk el. Ez a folyamat hasonlít a DNS-replikációra, amelynek eredménye az eredeti lánc másolata, de bizonyos alacsony gyakoriságú hibával. Van mechanizmus a hibakorrekcióra, de az sem 100%-os, így marad effektív hiba. Ezek a nagyon csekély hibarátán (amely még alacsonyabb is, mert csak a sikeresen egyesült ivarsejtek hibái öröklődnek) alapul az egész evolúció.

 

Ugyanilyen „másolási hibák” lépnek fel generációról generációra a nyelvhasználóknál is, amelyet aztán a korrekciós mechanizmusok (iskola stb.) vagy javítanak, vagy nem. A nem javítottak alapozzák meg a nyelvi változást.

 

A másik oldalról. Én nem vagyok magyar. Az én családomat is érintő nyelvváltás nem úgy ment végbe, hogy az előző generáció még nem tudott magyarul, a következő pedig az ősei akcentusával beszélte az új nyelvet, és ez azután így stabilizálódott századokon keresztül. Nem, a kétnyelvűség, amelynek részese vagy én is, azt jelenti, hogy mindkét nyelvet folyékonyan beszéljük az adott nyelv hangrendszerének megfelelően: úgy ejtem a magyar ö és ü hangokat, mint azt a magyar norma megkívánja. Így a nyelvváltás vége nem az, hogy az új nyelv egy „romlott” változata alakul ki. (Sőt a nyelvváltók utolsó generációi már éppen a korábbi nyelvüket fogják „hibásan” beszélni, mert annak a [csoport-] korrekciós mechanizmusai fognak meggyöngülni.)

 

Valójában tehát sokkal kevesebb dolgot lehet kontaktusjelenségként (adsztrátum, szubsztrátum stb.) magyarázni, mint ahogy azt elsőre gondolhatnók. Sokszor, amikor erre hivatkoznak, valójában csak a problémát tolják el. — A 2. eseted tehát voltaképpen alig létezik: ezért annak, aki felveti, erős bizonyítékokkal kell szolgálnia, különben a vélelem az 1. eset.

 

Vissza a fonetikához. A nyelvhasználók, bár szinte tökéletesen lemásolják az előző generáció nyelvállapotát, ezt annyira öntudatlanul teszik, hogy bizonyos nyelvi tények fel sem tűnnek nekik. Így pl. a magyarban a j betűnek három féle ejtése van, a h betűnek pedig öt. A kapj szó j-je [ç] és az ihlet szó h-ja [x́] valójában nagyon közel van egymáshoz, közelebb, mint a j és a h „központi” ejtése. Ezek helyzeti hangváltozatot, szakszóval allofónok, és ezek létéről az egyszerű beszélő nem is feltétlenül tud, mert a rendszerező agy ezeket egy egységbe fogja, az ún. fonémába.

 

Az allofónok léte univerzálé: minden nyelvben megtalálhatók, még a legkevesebb hanggal (fonémával) rendelkező kiribatiban is. Nagyon sok esetben van az az eset, hogy egy zárhang és a neki megfelelő réshang együtt alkot egy fonémát: csak vegyük a spanyolt, ahol ez a helyzet pl. a kérdezted hangpár zöngés változata, a b [b] és a v [β] esetén: magánhangzók között mindkét betű [β]-nek ejtődik, egyéb helyzetben [b]-nek. Ez van itt egyébként a d [d] / [δ] és a g [g] / [γ] esetén is. A zöngétlen zárhangokat szokták „kemény” hangoknak is mondani, mert az ő ejtésükhöz kell a legnagyobb artikulációs izomtónus, és amikor ezek pl. két magánhangzó közé kerülnek, amelyeknél szinte nincs artikulációs izomtevékenység, hajlamosak „meggyöngülni”, mivel hirtelen izommunka kellene, amelynek hamar véget kell szakítani, hiszen ott a következő magánhangzó. Ez oda vezethet, hogy így a mássalhangzót kisebb izomtónussal ejtjük, mint más pozícióban. Ha a generációk sorban lemásolják ezt a kisebb izomtónusú változatot, és generációról generációra ennek átlagos szintje egyre kisebb lesz, akkor már meg is van a modell, hogy hogyan lesz egyszer csak réshang a valahai zárhangból.

 

A fenti módon létrejött egy új allofón, amely még csak helyzeti variáns, nem független az „anyahangtól”, azaz az eredeti fonémájától. Konkretizálva, legyen /p/ fonéma = [p, f] allofónkészlet. Tegyük fel, hogy hasonló módon a régi /hv/ hangkapcsolat is [f]-fé alakult (a zöngétlen /h/ zöngétlenítette a követő /v/-t, majd a hehezet lassan meggyengült, [hv] > [hφ] > [hf] > [ʰf] > [f]), tehát szaporodnak az f hangok, és a nyelvközösség a megnövekvő gyakoriság miatt már az önálló hang voltukat is észreveszi.  Tegyük fel azt is, hogy volt egy szomszédos nyelv, amely lexikai hatással bírt a vizsgált nyelvre. Korábban, mivel nem volt [f] hang, az ilyet tartalmazó szavakat hanghelyettesítéssel [p] (esetleg [hv]) hanggal vették át. De most már van [f] hang, így az újabb átvételek így kerülnek át. Ez tovább növeli a [f] hangok gyakoriságát, ráadásul most már olyan helyeken is, ahol nem nincs kapcsolata az „anyahanggal”.

 

Ez a pont, ahol a hangrendszer átszerveződhet, nem olyan módon, hogy több hang lesz, hanem megváltozik a beszélők tudatában (generációról generációra erősödve) az a kapcsolat, hogy mi minek az „anyahangja”, mi a fonéma, és mi az allofón. Példánkban az az [f] allofón /f/ fonéma lesz, így a /p/ fonéma elveszi az allofónját. Ez azt jelenti, hogy ha új szavakban a /p/ magánhangzók közé kerül, akkor már nem lesz [f] ejtésű, mert az egy másik fonéma, hanem marad [p]. A régi szavakban természetesen ilyenkor [f]-et ejtenek továbbra is (vagy maximum az analógia állíthatja vissza néhol a [p]-s ejtést). — Az eddigiek egyébként kb. annak a vázlata, hogy hogyan jelent meg a szláv nyelvekben az [f] hang.

 

Ha fenti folyamatra néz vissza a nyelvtörténész, akkor azt fogja látni, hogy egyszer csak rendszeres p > f hangváltozás történt, pedig a korabeli beszélők számára ilyen világos folyamat nem volt, az [f] hang, mint a p allofónja már korábban is létezett, csak mivel nem volt önálló fonéma, nem volt „önálló élete”, így a nyelvtörténész nem tudja elkülöníteni a p-től.

 

Fentebb már jeleztem, hogy a 2. eset nagyon gyenge feltételezés. De hogy mégis más aspektusból is válaszoljak az 1. és 2. eset különbségeire, jelzem, hogy a hangváltozások sokszor nem egyediek, hanem egy rendszer részeként, egyik lépéseként jelennek meg. Az ősmagyarbeli *p > f változás mellett ott vannak a további réshangúsodások, a *k > h és a *t > z, az így eltűnő rövid zárhangok helyére pedig beléptek az eredeti hosszú zárhangok, amelyek időtartama lerövidült, azaz *pp > p, *kk > k, *tt > t. Másik példa az I. és II. germán hangeltolódás.

 

A hangrendszert nem véletlenül hívjuk rendszernek: van struktúrája, vannak benne szimmetricitások, oppozíciók. Ha egy fentihez hasonló fonetikai változás ennek egyik elemét megbontja, akkor a rendszer kiegyensúlyozatlan lesz, és a rendszerkényszer további változásokat indukál, hogy a korábbihoz hasonló (de nem feltétlenül azonos) kiegyensúlyozott struktúra visszaálljon. Ha ilyet látunk, akkor mindenképpen csak az 1. esetre gondolhatunk. Ha a gondolatkísérlet erejéig komolyan veszem a  „csatlakozott nép” koncepciót (mint fentebb említettem, egyébként a személyes tapasztalatom sem igazolja ezt), akkor azok számára az éppen felvett nyelv sajátosságai nem alkotnának olyan rendszert, mint a korábbi beszélők számára, tehát a hangváltozással rendszerkényszer sem lépne fel, tehát nem lennének együtt mozgó egyéb változások.

Előzmény: szakor (8487)