2016. márc. 16.
Pilis-Vörös-Vár - 39 km / 1200 m

Ez egy előre nem tervezett verseny volt. Meg is fizettem az árát (3500 helyett 5000), de mivel nőm hirtelen jött betegsége miatt elmaradt a várva várt 3 napos Zempléni edzőtábor, kapva kaptam az alkalmon, hogy kicsit szétfuthassam magam. És engedélyt is kaptam hitvesemtől, azzal, hogy a telefont mindig magamnál tartom vészhelyzet esetére.
Reggel egyedül autókáztam oda, vissza már utasaim is voltak. Aránylag gyors nevezés, mert a futókat előre vették, de így is 10 perc csúszással lőtte el Ebola a rajtot, hogy mindenki össze tudja magát szedni. Sok ismerőssel álltunk ott, jött MTB Széles kolléga Szoboszlóról, Nagy Laci, aztán a lányok színe-java: Szimandl Anita, Boszi, László Szilvi,...
A rajtszó után Gyurkó Peti begyújtotta a rakétát, 200 méteren kaptunk tőle 100-at, látszott, hogy neki ma nem lesz vetélytársa. Széles kolléga is elnyargalt, így aztán Lacival és Anitával kezdtük el együtt falni a kilométereket. Aztán Laci is meglépett, ám Szántó határa körül már 3 lány társaságát élvezhettem. Gondoltam is, ha ez így megy végig, talán videóznom kellene a női első 3 küzdelmét. Persze aztán a papírforma érvényesült. A hegy lábához még nagyjából egyszerre értünk, aztán a Pilis-tető felé kaptatásban a 2 lány lassan elmaradt. Én meg azért maradtam le Anitáról, mert ki kellett állnom egy röpke szervizszünetre. Mivel határozott pulzuskontrollt írtam mára elő magamnak, így nem vethettem magam vadul Anita után, hamarabb is ért fel, a tetőn 1 perc előnnyel csekkelt. Már lefelé találkoztunk, amikor odakiáltott, hogy lefelé utolérsz. No bajtársaim, most mondom: ennek a mondatnak ne dőljetek be!! Toltam én lefelé, ahogy a csövön kifért, hisz volt több, mint 4 kilométerem, hogy befogjam, kiabált is Yoyooka, hogy "de jól mész Zoncsi", de szerintem egy másodpercet nem faragtam a hátrányomból. Azért Anita megvárt a ponton, aminek persze az lett az eredménye, hogy volt fél percem bekapni valamit, feltölteni a kulacsot, és loholhattam is utána.
Olyan 1 km-t mehettünk együtt, mikor konstatáltam, és közöltem is, hogy én sajna ezt a tempót most nem fogom bírni, a pulzusom elkezdett szárnyalni, egyáltalán nem éreztem komfortosnak, és ez a verseny nem az, ahol én szét akarom futni magam. Búcsút intettünk egymásnak és visszavettem. A verseny hátralévő részében hiába próbáltam meg visszanyerni az egyensúlyt, egyszerűen nem ment. Már csak igyekeztem a kármentést optimálisan végezni: figyeltem, hogy ne nagyon menjek 140 felé, de azért haladjak, ettem, ittam, azon dolgoztam, hogy visszatérjen belém az erő. Nem igazán sikerült. Végig futottam a távot, nagyon el se fáradtam szerintem, de amit terveztem, azt nem hajtottam végre.
A mese tanulsága pedig ebben a bekezdésben fog elhangzani. Hol rontottam el? Nagyon egyértelműen a lejtőn. Figyelmeztető kellett volna legyen, hogy lefelé is túl magas volt a pulzusom (144-et is láttam), túl erősen száguldottam, nem pihentem rá a mászásra. Talán ha lent a frissítőponton elszöszölök 2-3 percet, akkor másképp alakul, de arra meg ugye nem volt időm.
Kaptam tehát egy újabb észhez térítő tockost a Mátrabérc előtt 1 hónappal. Meg kell tanulnom lassabban nyomni!
Amúgy 4. lettem a versenyen, illetve Anita miatt (10 perccel előttem ért be) összetett 5., de kis létszámú és nem túl erős mezőny volt, szóval ez semmit nem jelent.
Viszont 4 órán belül beértem 6 percen belüli átlagot produkálva, ami azért nem olyan rossz egy 40 körüli távon 1100 szinttel.