Mi is az a „minimális metszés”?

Dr. Zanathy Gábor, Dr. Lőrincz András, Dr. Lukácsy György

BCE Szőlészeti és Borászati Intézet, Szőlészeti Tanszék

 

A metszés elhagyásának a gondolata a múltban sohasem merült fel! Minden szőlőművelő a szőlő termesztésbe vételének kezdetétől fogva évezredeken át úgy tartotta, hogy az évenkénti egyenletes mennyiségű és jó minőségű termés eléréséhez nélkülözhetetlen a rendszeres metszés. Ezt bizonyítja egyébként az amuri szőlő (Vitis amurensis) művelésbe vétele is. A termesztésbe vonás hatására néhány évtized alatt a bogyóméret közel duplájára nőtt, a bogyók cukortartalma több mint 50 %-kal növekedett, míg savtartalma mintegy 25 %-kal csökkent.

A XX. század első felének közepétől főként kísérleti céllal kezdték tanulmányozni a metszés nélküli szőlő viselkedését többek között a teljesítőképesség vizsgálata, a mennyiség–minőség összefüggéseinek elemzése, tisztázása, valamint a szőlő biológiai tulajdonságainak jobb megismerése céljából.

 

A metszés elhagyásának a következményei

 

A metszés elhagyása esetén a tőkén nagyszámú és gyenge növekedésű hajtás képződik, kicsi ízközökkel s levelekkel. A gyengén fejlett hatások kisebb farésszel rendelkeznek, hidraulikus szállítóképességük ezért kisebb, mint a normális fejlettségű hajtásoké. A lombozat egyre zsúfoltabbá válik, a tőke elbozótosodik. A lombozat belsejében elhelyezkedő levelek – az önárnyékolás következtében – elvesztik klorofill-tartalmukat, elsárgulnak, a fotoszintézisben nem vesznek részt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tőkék – a nagyszámú áttelelő rügy fakadása következtében – a tenyészidő kezdetétől fogva jelentős nagyságú lombfelülettel rendelkeznek. Amennyiben – például tartós aszályos időszak miatt – nem következik be korai lombhullás, a szőlőtőkék a tenyészidő végéig képesek megőrizni nagyméretű lombozatukat. Ez elvileg jelentős asszimilációs teljesítményt tesz számukra lehetővé. A hajtások ennek ellenére rendszerint nem érnek be teljes hosszúkban; a be nem érett részek a nyugalmi időszakban lehullnak. Ez az „önmetszés” is szerepet játszik a fakadáskori rügyszám korlátozásában, a tőke vegetatív és generatív tevékenységének az „önszabályozásában”. Ebben az is közrejátszik, hogy a metszés elhagyásával a rügyek rendszerint kevéssé termékenyek, s bennük kevesebb számú, a fajtára jellemzőnél kisebb méretű virágzatkezdemény fejlődik.

A tőke metszés nélkül is terem; akár többet is hozhat, mint a metszett szőlő. A fürtök zöme a sövényszerű lombozat külső részén helyezkedik el. A fürtök és a bogyók – részben a nagy terméshozamból adódó szerényebb víz- és tápanyag-ellátottság miatt – kisebbek lesznek. A bogyóban rendszerint kevesebb fejlett mag képződik. A fürtök – a nagyobb mértékű elrúgás miatt – többnyire laza szerkezetűek lesznek; a kocsányzat részaránya megnő. Az érési folyamatok elhúzódnak; a nem metszett tőkék termésének cukortartalma alacsonyabb, savtartalma pedig magasabb a metszésben részesített szőlőéhez képest. A laza szerkezetű, viszonylag jól megvilágított fürtök azonban többnyire vastag héjú bogyók kifejlődését teszik lehetővé. A bogyóhéj – bogyóhús aránya kedvező; ez lehetővé teszi illatos, aromaanyagokban gazdag borok készítését.

 

A „minimális metszés” módszere

 

Az utóbbi években a világ több pontján foglalkoznak a „minimális metszés” (angolul: minimal pruning, németül: Minimalschnitt) módszerével. Az eljárást elsőként Ausztrália száraz, meleg klímájú borvidékein (Riverland, Sunraysia, Murray Valley) alkalmazták; öntözött Sultanina ültetvényekben. A módszert a későbbiekben Dél-Afrikában, az USA északi területein és Kanadában is kipróbálták. A metszés nélküli szőlőtermesztésnek magyar vonatkozása is van; Babó az 1970-es években kidolgozta az ágaskordon tőkeművelésmódot. A „minimális metszést” Európában számos kutatóintézetekben tesztelték, így például Olaszországban, Spanyolországban, Ausztriában és Németországban (1. kép). Az eljárás széles körű gyakorlati alkalmazásának azonban gátat szabnak egyebek közt az itteni klimatikus viszonyok, az öntözéssel kapcsolatos aggályok, és a termésszabályozási törekvések.

A „minimális metszésű” ültetvények legfontosabb jellemzője, hogy fitotechnikai műveleteket alapvetően nem, vagy csak igen korlátozott mértékben végeznek. Zöldmunkaszerű beavatkozásokra kizárólag a kilógó hajtások kezelése, vagy a féloldalassá vált lombsátor kiigazítása érdekében kerül sor. Míg a hagyományos metszés során a képződött vesszőtömeg kb. 90 %-át eltávolítjuk (2. kép), a minimális metszésű ültetvényekben a hajtások, illetve vesszők legfeljebb 5 %-ának a levágására kerül sor.

A „minimális metszés” valójában nem csupán egy sajátos fitotechnikai megoldást, hanem komplex termesztéstechnológiát jelent. A módszert a kizárólag gépi művelésre alapozott ültetvényekben alkalmazzák. Az eljárás követői annak a reményében hagyják el a szokásos fitotechnikai műveleteket, hogy idővel rendszeres beavatkozások nélkül is kialakul a vegetatív és a generatív részek természetes egyensúlya. Hasonló jellegű önszabályozás egyébként a szabadon tenyésző szőlőknél is megfigyelhető.

A „minimális metszés” elsősorban a kiváló hő- és fényellátottsággal rendelkező, száraz, de öntözhető területeken folytatható, ahol a hajtásnövekedés viszonylag korán, már a zsendülés előtt leáll. A klímaváltozás azonban a szőlőtermesztés északi határához közel eső területeken is lendületet adhat a módszer szélesebb körű bevezetésének.

 

„Minimális metszésű” ültetvények

 

Az átállás utáni időszakban a „minimális metszésű” szőlők rendszerint túlságosan is nagy hozamúak; az önszabályzásra kevésbé alkalmas fajták, illetve termékeny talajú ültetvények terméshozama ezen a magas szinten állandósulhat. Amennyiben már kezdettől fogva a „minimális metszés” módszerét kívánjuk alkalmazni, az ültetvények létesítésekor fokozottan érdemes ügyelni a termőhelyi adottságok, a várható növekedési erély, és a termésmennyiség összehangolására.

A „minimális metszésű” tőkék nagyszámú idős fás résszel, cserrésszel, vesszővel, illetve hajtással rendelkeznek, ezért igen terebélyesek. A bejárhatóság biztosítása érdekében ezért az ilyen ültetvényekben legalább 3,0 m-es sortávolságot ajánlott választani. Szilárd, jól terhelhető támaszra van szükség, ezért az oszlopokat a szokásosnál sűrűbben és mélyebbre célszerű kihelyezni. Vastag, s az átlagosnál erősebb horganyozással készült huzalok megválasztása is indokolt. Az alsó huzalt, illetve huzalpárt 1,1-1,2 m, a felsőt 2 m magasságban célszerű elhelyezni, s közöttük még további egy-két „emeletet” adó huzalt érdemes kifeszíteni. A kialakítás éveiben az egyes „emeleteken” egyenletesen elosztott hajtásokat, illetve a veszőket egyszerűen a huzalra való rácsavarással rögzíthetjük.

A „minimális metszés” módszerét alkalmazhatjuk korábban hagyományosan kezelt, széles sortávolságú, idős ültetvények élettartamának a meghosszabbítására is. A viszonylag gyenge növekedési erélyű, öreg szőlők esetén kisebb valószínűséggel alakul ki túl széles, zsúfolt lombozat. Az átállás előtt azonban minden esetben érdemes megerősíteni a támaszrendszert.

A „minimális metszésű” ültetvények céljára elsősorban azok a szőlőfajták alkalmasak, melyek képesek az önszabályozására; nagy fürtszám esetén kisebb méretű, lazább fürtöket képeznek. A hosszú tenyészidejű fajták – a termés vontatott beérése miatt – számos termőhelyen eleve nem jöhetnek számításba. Vörösborszőlő-fajtákkal is folytatható minimális metszés – Ausztráliában például a Syrah, a Cabernet franc, a Cabernet sauvignon és a Merlot használata jellemző – azonban ezek a fajták a termés egyenlőtlen beérése, illetve a gyakran nem kielégítő fenolos érettség miatt általánosan nem javasolhatók. A szőlőtermesztés északi határához közel végzett kísérletekben azok a minőségi fehérborszőlő-fajták váltak be legjobban, melyek viszonylag korai érésűek, s hajlamosak az elrúgásra (pl. Müller Thurgau). A Rajnai rizling a minimális metszésű ültetvényekben rendszerint kis bogyót, s laza fürtöt képez. A Pinot blanc, a Pinot noir és a Szürkebarát (3. kép) fürtjei azonban ilyen technológia mellett is viszonylag tömöttek maradnak.

 

Termesztéstechnológia

 

A minimális metszésű tőkék nagyméretű lombozatának párologtatása hosszan tartó aszály esetén vízstressz kialakulását idézheti elő. Száraz termőhelyeken ezért célszerű öntözni; ezzel a növekedési erély és a terméshozam szabályozása is megoldható. Ezt támasztják alá az ausztráliai szőlőtermesztők tapasztalatai is.

A zöldmunkák, mint említettük, többnyire a kihajló, lecsüngő hajtások és a lombsátor oldalainak a kezelésére korlátozódnak; egy erőteljes beavatkozás a tőkék túlságosan erős hajtásnövekedését váltaná ki. A kezeléseket a tenyészidőben, a szüretet megelőzően vagy közvetlenül a szüret után, a hajtások még nem teljesen elfásodott állapotában érdemes elvégezni.

A talajápolás, tápanyag-utánpótlás technológiáját a termőhely adottságainak figyelembevételével célszerű kialakítani. Előnyös lehet a takarónövények alkalmazása, de a kedvezőtlen adottságú, rossz vízgazdálkodású termőhelyeken a gyepesítés túlzottan visszafogott hajtásnövekedést s még vontatottabb termésérést eredményezhet.

Tápanyagot, különösen nitrogént csak körültekintően, a növekedési erélyhez igazodva célszerű kijuttatni; így elkerülhetjük a túltrágyázásból fakadó terjedelmes lombsátor kialakulását, s a túlzottan nagy hozamokat. A szőlő fejlődési üteméhez szabott tápanyagellátás, s kissé gyenge növekedési erély kialakítása, illetve fenntartása a cél.

A jelentős fürttermés miatt szükségessé válhat a termésmennyiség szabályozása. A szabályozás lehetőségei közt szerepel többek közt a gibberellinsavas kezelés és a szüretelőgéppel történő termésritkítás. Utóbbi esetben a ritkítás mértéke a  verőpálcák frekvenciájának állításával szabályozható.

A minimális metszésű ültetvényekben fokozott a lisztharmat- és a peronoszpóraveszély. A lombozat gyors kifejlődése miatt már viszonylag korán fel kell készülni a lisztharmat megjelenésére. Önszabályozásra alkalmas, laza fürtszerkezetet adó fajta megválasztásával azonban kisebb mértékű lehet a szürkerothadás fertőzése. A minimális metszés további előnye, hogy alkalmazásával elhárítható a metszési sebeken keresztül fertőző betegségek fellépése. Az állati kártevők jelentős mértékű fellépését a szakemberek nem tapasztalták; alkalomszerűen a szőlő gubacsatka felszaporodása okozhat gondot.

A rendszerint gyorsan fejlődő lombozat védelme csak nagyobb lémennyiség és emelt dózisú hatóanyag felhasználásával biztosítható. A növényvédelmet már az első kezelésektől kezdve valamennyi sor bejárásával érdemes végezni, s a permetezési fordulókat indokolt 2 nappal lerövidíteni. A permetezések nagyobb hatékonysága érdekében célszerű a szokásos menetsebességnél egy fokozattal lassabban haladni.

A szüret időpontját a vontatott érésmenet miatt a fajtára jellemzőnél későbbre célszerű ütemezni. (A kisebb rothadás-érzékenységnek köszönhetően ez sok esetben kivitelezhető.) A betakarítást kizárólag gépi szüretre érdemes tervezni; kézi végrehajtása a zsúfolt lomszerkezet és a sok apró fürt miatt meglehetősen időrabló, s fáradságos munka volna.

A módszer hazai alkalmazhatóságát, gyakorlati jelentőségét illetően további kísérletek lennének szükségesek. Érdemes volna megismerni többek közt a hazai fajtakör „minimális metszésre” való alkalmasságát, s az így kezelt tőkék hajtásnövekedésének, termésképzésének, vízháztartásának, szénhidrátforgalmának, továbbá egészségi állapotának az alakulását. Míg a módszer nem vizsgázik jelesre, ne tegyük a fiók mélyére a metszőollót!