A vasúti közlekedés önmagában egy rendszer. Fejlődése során fokozatosan mind bonyolultabb lett, idővel a kívülálló számára felfoghatatlanul bonyolult. Azt még egy politikus agya is képes volt felfogni, hogy tarthatatlan az az állapot, ahogy Stockton és Darlington között bárki bármelyik alkalmas helyen  felrakhatta a szekerét a sínekre és hajthatott bármelyik irányba, amíg szembe nem jött vele valaki — amikor is a boxtudás és a szíjostor döntötte el, ki kotródik félre (vagy farol vissza) és ki halad büszkén tovább. Ennek a helyzetnek a rendezése a vasútvonal tulajdonosához kötődő forgalomszabályozási jog (és egyben kötelezettség) forrása. (De ha belegondolunk szerencsétlen pályavasúti forgalomszabályozó helyzetébe a fenyegetően lengetett szíjostorok árnyékában, akkor nem csodálkozunk mai utódai döntésképtelenségén sem!)

És ahogy kezdetben a lófogatok tulajdonosai, úgy a mai magánvasút-tulajdonosok is csak a saját érdekeiket képesek mérlegelni és annak érdekében meglengetni minden létező szíjostort; a többiek érdekeire tesznek a torony magasából vagy úgy gátolják, ahogy tudják. (Ezek közt csak egy, jogilag egyenrangú ügyfél a MÁV-Start.) Mindegyik olyan irányító szervezetet tart fenn a saját javaival való gazdálkodásra, érdekei érvényesítésére, amilyet nem szégyell — közülük az összes érintettel megállapodva kellene lekezelni minden zavarhelyzetet a pályavasúti forgalomirányító szervezetnek — ahogy a nagy politika korifeusai, meg Móricka a viccben, elképzelik! 

Tökmindegy, mit írnak pillanatnyilag az utasítások, a mai törvényes tulajdonosi jogosítványokra tekintettel ezt az egyeztető játékot kellene minden zavarocska esetében eljátszani a jogi szíjostorok biztos elkerülése érdekében — és addig állna a vasút, várakoznának a vonatok?  

Ez az önálló felelősséggel működő komplex vasútüzemi rendszer felszámolásának jelenleg élvezhető következménye: minden döntési helyzetben könnyen az utolsó helyre szorulhatnak az utasok érdekei!