A lejjebb lévő 9. beírásban is látható az a Beethoven-album, amelyet én is említettem, és amelyről a legfrissebb (december 18-i on-line) ÉS közli Csengery Kristóf bírálatát.

 

 

 

Élő Beethoven

 

A szocialista magyar hanglemezgyártás egyik fő jellemvonása volt a bezártsággal magyarázható önellátás: mivel itthon (néhány licenc-kiadványtól eltekintve) nem lehetett kapni a nagy nyugati kiadók lemezeit, a hazai művészeknek kellett felvételeket készíteniük az alaprepertoár legjelentősebb műveiből. Mindez nemcsak a hazai vásárlók klasszikus zenével való ellátásának kényszere volt, de a művészek számára a kibontakozás remek lehetősége is. Utóbb, mint ismeretes, mindez megváltozott, s a rendszerváltozást követően a teljes nemzetközi kínálat hazai elérhetősége a magyar lemezkiadást elsősorban a honi szerzők művei és a zenetörténeti különlegességek megjelentetésére késztette. De arról is írhattam már az És hasábjain, hogy nemrégiben ismét fordult a kocka, s érdekes módon épp egy negatívummal: az eladási mutatók csökkenésével magyarázhatóan. Mostanában ugyanis, amikor a hanglemez már egyre kevésbé képes profitot termelni, s mindinkább átalakul támogatásokból nullszaldósra kigazdálkodható referenciatermékké, idehaza is újból lehetővé vált az alaprepertoár kiadása.

Most ismét itt egy ilyen korpusz: Beethoven összes zongoraversenye Várjon Dénes és a Concerto Budapest előadásában, Keller András vezényletével. Emlékezetem szerint ezt az öt művet hiánytalan teljességében még a szocializmus idején sem rögzítette hazai zongoraművész és zenekar. Pontosabban már jóval a rendszerváltozás után egyetlen magyar együttes mégis akadt, amely lemezt készített az öt koncertből, de külföldi szólistával és külföldi kiadónál: a Budapesti Fesztiválzenekar a kiváló amerikai zongoraművész, Richard Goode szólójával vette lemezre az öt zongoraversenyt 2005-ben, Fischer Iván vezényletével. Az a doboz azonban a Nonesuch márkajelzésével látott napvilágot – magyar kiadó zászlója alatt hazai művészek tehát a hanglemezkiadás történetében - legjobb tudomásom szerint - most először állnak a világ elé az összes Beethoven-zongoraverseny felvételével. (Ne feledkezzünk meg Schiff András Beethoven összes zongoraversenyét rögzítő felvételéről sem: ez a magyar szólista–külföldi zenekar és karmester kombinációt példázza. A zenekar a Staatskapelle Dresden, a dirigens Bernard Haitink, a doboz 1997-ben jelent meg.)

A mostani lemeznek hangverseny-előzménye is volt: 2015 májusában Várjon, Keller és a zenekar közönség előtt is megszólaltatta az öt kompozíciót. Most pedig kezünkben a három CD egy dobozban, s megkérdezhetjük: milyenek a felvételek, számtalan korábbi interpretáció után merre gravitálnak, mely iskola vagy felfogás mellé zárkóznak fel? Nem nehéz felelni a kérdésre. Várjon és Keller azért remek páros és azért tudnak nagyszerűen együttműködni, mert mindketten ugyanannak a régi, nagy hagyománynak a folytatói, legbensőbb ösztöneikben és tudatosan vállalt törekvéseikben egyaránt. Várjon a kiegyenlített koncepciójú, bölcsen játszó, letisztult zeneiségű magyar zongoristák utóda, Fischer Annie-é, Ránkié és Schiffé (a lemezt egyébként az előadók Fischer Annie emlékének ajánlották), Keller vezénylésében pedig a maximalista hangzásigénynek és a zenével való eggyé válás szellemének az a fajtája jelenik meg újra, amelyet Végh Sándortól ismertünk. Mindkettejük esetében a felsorolt tulajdonságok munkálnak a most megjelent lemezen is, megteremtve a művekhez méltó, ihletett előadás lehetőségét.

Várjon a sokat tudás szelídségével, tisztán, sallangtalanul és egyszerűen muzsikál, játékában nincs külön „zongorázás” és „zenélés”: a kettő maradéktalanul egyesül, teljes harmóniát alkotva. Billentése kristályosan cseng, a hangot különlegesen kommunikatívvá avatva. Futamai feszültséget keltve és bizsergető energiagazdagsággal peregnek, a zongorahangzásnak tágas és fénnyel teli tere van. Megszületik a tételek szelleme: a nyitó Allegrókban és finálékban jelen van a játékosság, az energia és a tiszteletet parancsoló formátum, a lassú tételekben ott munkál a költőiség, a vallomásos hang vagy épp az imádság atmoszférája. És persze minden egyes mű külön világképe is kirajzolódik: sokadszor is jólesőn rácsodálkozunk a B-dúr koncert mozarti hangjára, a C-dúr mű humorára, rugalmasságára és minduntalan nekilendülő temperamentumára, megragad a c-moll zongoraverseny kezdetének sötét indulókaraktere és katonás tartása, a G-dúr koncert orfeuszi átszellemültsége és himnikus emelkedettsége, az Esz-dúr versenymű empire pompája. Várjon a legjobbkor készítette el felvételét az összes Beethoven-zongoraversenyből: néhány éve beköszöntött új korszaka a korábbi kiváló muzsikus után már a nagy művészé, aki kellő belső nyugalommal, a gondolkodásmód mélységével és a művészi ábrázolás dialektikus részletgazdagságával közelít a remekművekhez.

És Keller András a Concerto Budapest élén? Ideális partner: újra és újra felfigyelünk arra, milyen életteli és közvetlen a hanglemezen rögzített muzsikálás, milyen zamatos a vonóstónus, milyen természetesek a hangsúlyok, milyen spontán a gesztusokban feszülő indulat. Egy ponton gyanakodni is kezdtem: vajon nem a már említett májusi koncerteket rögzítették? Hiszen valóban olyan élő az előadás. Köhögés, teremzaj azonban nem hallható, a felvételek, mint a kísérőfüzetbeli információ is megerősíti, stúdióban készültek – annál inkább elismerésre méltó, hogy a Concerto Budapest játékának perfekció-igénye mellett a pillanat szülte zenei megmozdulások is ilyen fontos szerephez jutottak az öt versenymű lelkesítően magas színvonalú felvételén.

 

 

Felemelő és méltó kritika, a művek többségét többször meghallgatva hasonlóan pozitív a véleményem, de ha már szóba hozta a kritikus a stúdiót, ahol a felvételek készültek, nevesítem, mert megérdemlik ők is a dicséretet:

 

Phoenix Stúdió - Diósd

Felvételvezető: Tóth Ibolya

Hangmérnök: Bohus János