Ha Fischer Iván(ék) megoldotta/k a megoldhatatlant azaz a követhetetlen cselekményű és még követhetetlenebb szimbolikájú Varázsfuvola követhetőségét és érthetővé tették az érthetetlent, gratula neki(k)! Jómagam kb. úgy szoktam Varázsfuvolázni h úgy-ahogy, feszengve végigülöm a prózai szakaszokat, utána beleájulok a zeneszám(ok)ba. De éppen e "koherenciahiány" miatt a mű sosem lesz kedvencem: az forever a Don Juan marad     -én még Don Juannak ismertem meg, ma is kelletlenül "keresztelem" át Don Giovannivá- sőt, a Figarót is eléje sorolom, éppen a zeneszámok és a recitativók tökéletes színpadi-eszmei-valós és átvitt értelmű harmóniája okán, ami a Varázsfuvolánál a prózai részek miatt eleve kizárt. Hogy milyen lehet ez a bilingvális izé, amit a cikk a vége felé említ, elképzelni sem tudom: a cikkíró ezirányú finom célzását viszont megérteni vélem..

Az aktuálpolitizálás v amit jobb híján annak nevezünk-gondolunk, a prózai és a zenés színpad  szerves része. A világ- és a zeneirodalom úgyszólvan valamennyi jelentős (és minden színpadi) alkotója több/legtöbb művében mindig is "aktuálpolitizált". Hogy ne menjünk messzebbre a cikknél: Mozart szabadkőműves-Varázsfuvolája is vagy hogy időben ne menjünk messzebbre a jelennél, március 15-énél: Petőfi -nézetem szt sajnos- maga volt a két lábon járó aktuálpolitika...ahogyan Wagner is kökeményen aktuálpolitizált pl a Ringben (is) és ha a mai kor rendezői nagy művek aktuálpolitizálását aktualizálják, az nemhogy nem gyalázatos, hanem egyenesen kötelező v ami ennél is több: jogos.