Azon államok, ahol az iszlám lakosság többségben van, ott egyértelműen a vallás és az állam nincs különválasztva, még a „legdemokratikusabb” Törökország működésének is a Korán az alapja.

Az iszlám hitet valló egyén számára a demokrácia, az egyenlőség, az azonos jogok fogalma ismeretlen, a Korán az alap, annak útmutatásai kötelezőek és felülírnak minden „világi” törvényt! 

Ez nem kulturális különbség, ez az iszlámtól eltérő kultúrák és az iszlám egymás melletti élését finoman szólva problémássá teszi bármely olyan országban amelyben létezik iszlám kisebbség, ott ahol iszlám többség van ott egyenesen lehetetlenné.

 

Ennek a hsz-nek az egésze magas szinten figyelemre méltó, de a lényeg ebben van: ahhoz, hogy egy - az iszlám hitében szocializálódott egyén - a békés egymás mellett élés minimálisan elvárható szintjén alkalmazkodjék egy más kulturális töltésű közeghez, legalább annyira laicizálódott országból kell származnia, mint az a Törökország, ahol egy kivételes látókörű és képességű államférfi, Kemal Atatürk, vas következetességgel választotta el egymástól a vallást, annak intézményrendszerét, és az államot - mert felismerte, hogy országa csak így indulhat el egy, az európaihoz felzárkóztató fejlődés útján.

 

A török társadalom, hála Atatürk - Magyarország történelmében Szent Istvánéhoz hasonlítható szigorának - mérhetetlenül nagy átalakuláson ment keresztül: megváltozott - és állampolgárivá lett - a nők státusza, a latin betűs írás és az általános tankötelezettség megnyitotta a nemzetközi kultúra véráramába való bekapcsolódás lehetőségét, és általában: minden téren szabadabb mozgást biztosított az embereknek. Az atatürki reformok és a keménység, amellyel a hadsereg őrködött az életben tartásuk, a modern államszerkezet fennmaradása felett, meg is hozták a gyümölcseiket: Törökország anélkül lett gazdaságilag sem lebecsülendő teljesítményt nyújtó nemzet, hogy feladta volna a saját identitását: a hagyományőrzése ugyanis mindenkinek módja volt, ha a társadalom nyilvános szféráiban alkalmazkodott a "haza atyja": Atatürk szabta irányvonalhoz.

 

Törökország, a török nép mai generációja háta mögött azonban egy 1923-tól máig tartó, megszakítatlan "drill" és kollektív út van: ha úgy tetszik, egy majd' száz éves "átszoktatási" időszak, ami valóban mélyrehatóan modernizálta az emberek gondolkodását és az országot - még akkor is, ha napjainkban, Erdogan kormányzása idején, tapasztalható is bizonyos törekvés a társadalom - legalábbis részleges - újra-iszlamizálására. A hadsereg azonban a helyén van, szerencsére: ezidáig a kormány csak kisebb jelentőségű engedményeket tudott tenni a múltba való visszalépést szorgalmazó erőknek.

 

Az az iszlám hitben született személy tehát, aki egy ilyen országból települ át keresztény kulturális alapokon működő európai közegbe, jóval nagyobb eséllyel tud ott beilleszkedni, mint az, aki olyan társadalomból érkezik, amelynek minden zegét-zugát áthatja és meghatározza a leghagyományosabb, totalitárius iszlám.

 

Ilyen ország pedig - Törökországon kívül - egyetlen-egy sincs az egész világon. Egyetlen olyan állam nem ismeretes a "muzulmán térségben", ahol valaha is támadt volna olyan kaliberű vezető, mint Kemal Atatürk, és aki, hozzá hasonlóan, megteremtette volna az európai mintát követő modern, demokratikus államot. Azok az emberek tehát, akik az iszlám gondolatrendszere által minden területen meghatározott muzulmán országokból rajzanak ki és özönlik el Európát, az itt élő lakosságra nem tekintenek másként, mint meghódítandó, leigázandó. a legkegyetlenebb eszközökkel megtörendő tisztátalan hitetlenekre, akiket irtani, büntetni, szolgálatra kényszeríteni az "igazhívő" szent küldetése.